felix phillipp ingold

a könyv

Mallarmé az Heroidade1 írása (1864-1867) idején – e színpadi szövegnek nem szavakból, hanem szándékokból kellett „szenzációk" versbe szedett szerkezetévé felépülnie – fudamentális alkotói válságba került, s ezen keresztül váratlanul „az esztétika legtisztább gleccsereihez" vezetô járatokra talált, ezután évtizedeken keresztül – egészen haláláig – egy csodálatos mûvön dolgozott, melyet ô, bizonyára a biblia nyomán, egyszerûen „ A Könyv"-nek nevezett, mely azonban a koncepció fázisán túl sohasem realizálódott. Ismételten új és új, semmiképp sem ellentmondásmentes szándéknyilatkozatokkal kívánta Mallarmé „A Könyv"-et egy kozmikus szövegépítészet modelljeként elfogadtatni, miközben a mûvet, aminek ebbôl létre kellett volna jönnie, az idôk folyamán az egyre terebélyesedô tervezet meg az azzal összefüggésben álló teoretikus képzôdmények és fantazmagóriák elfedték, lassanként teljesen kiszorították, s az végül a semmi imaginárius státuszában rögzült, úgy, hogy a megelôlegezett – „kívánó" – kommentár a meg nem írott – „hiányzó" – mûvet egyidejûleg megszûntetni és pótolni tudta. A mûkommentár egy kommentármûvé lett, mely semmi mást, mint saját hiányát, ezáltal egyenesen mû és kommentár semmisségét tudta bizonyítani. „A Könyv" keletkezését – ami itt akadályoztatását jelenti – Mallarmé számos levélben, poétikai töredékben és jegyzetben, s végül a röviddel halála elôtt „Divigations" (1887) címen megjelentetett szövegekben is gondosan, csaknem pedánsan dokumentálta, s tulajdonképpen csak csodálkozhatunk, hogy önálló publikáció zárt formájában csak most váltak hozzáférhetôvé ezek a szétszóródott anyagok Henri Meschonnics1 fáradozásainak köszönhetôen.

„A Könyv"-et Mallarmé kezdet és vég nélküli mûként, organikusan „létezô", s ugyanakkor architektonikusan „megcsinált", „a betûk totális kibontakozása" által önmagát természet és kultúra demarkációs vonalán szakadatlan keletkezésben konstruáló szövegként, s végül mint egy maradéktalanul nyelvivé tett és a nyelv erejével hallgatásra – existenciára – ítélt világot gondolta el, melyben a történet puszta (mert csupán virtuális) jelenné fut össze – „egyetlen" sokszólamú könyvként, melyhez képest „minden egyéb megkülönböztetett" lenne, mert minden egyéb már eleve arra határoztatott, hogy önmagát beteljesítve benne végzôdjön. Mert „végsô soron úgy áll, hogy minden a világon csak azért létezik, hogy egy könyvbe torkolljon."

„A Könyv" implikálja a külsô eltûnését a semmi fehérségében, miáltal megerôsíti önmagát, s eközben önmagát tagadja is; mert ezen „egyetlen" mû „egyetlen" igazsága – örökké folytatódva – a semmi, aminek realitása, miképp az Un coup de dés jamais n'abolira le hasard-ban áll, egyedül a szó helyén adott: „RIEN /N'AURA EU LIEU/ QUE LE LIEU." Mivel „A Könyv" – „architektonikus és tervezett", „személytelen és élô", ahogy (elgondolva) van – minden elképzelhetô könyv summázatát tartalmazza, s mivel, mint a nagy (vagy tiszta) – még megíratlan – mû egyúttal kizárja a világot is, melynek totalitásával identikus (ahogy a véletlent is kizárja, amennyiben mint szükségszerût ismeri el), az embernek is, mint a történet szubjektumának és a történetek szerzôjének kizártnak kell maradnia, eltûnése feltételévé lesz annak, hogy a mû egyáltalán létrejöhessen és fennállhasson. „Azt hiszem", mondja Mallarmé egy körkérdés megválaszolásakor, „hogy mindez a természetben oly módon van írásosan lefektetve, hogy csak azok húnyhatnak szemet ez elôtt, akiknek semmit sem látni érdekükben áll: ez a mû itt van, mindenki próbálkozott vele, anélkül, hogy tudatában lett volna; nincs az a zseni és nincs az a paprikajancsi, aki tudtán kívül ne érzett volna rá egy-egy vonására". Ha tehát egy szerzô az egyetlen világkönyvön munkálkodik, az „tudtán kívül" történik; az embernek nincs része ebben, hanem „anélkül, hogy tudatában lenne", már eleve része ennek. A szerzô a mûnek nem elé- vagy fölérendeltje, nem teremti azt, sokkal inkább a mû teremti szerzôjét, s az oly mértékben tartozik a mûhöz, amennyire abban megsemmisül – a legtöbb, amit elérhet, hogy neve a mûvel identikussá lesz. A mû határozza meg a szerzôség autoritásfogyatkozását, töbé nem a szerzônek, hanem a nyelvnek kell a mondást birtokolnia, mégpedig egy hagyományos jelentésen túli mondást, egy olyan mondást, melynek igazsága azon alapul, hogy érthetetlen ugyan, önmagában azonban mégis mélyértelmû marad. „A véletlen", hangsúlyozza Mallarmé már egy 1866-ban Coppée-hez írt levélben, „nem hat a versre. Többen közülünk elértük ezt, és azt gondolom, hogy e teljességgel behatárolt soroknál pillantásunknak mindenekelôtt arra kell irányulnia, hogy a költeményben az önmaguk számára elegendô szavak semmiféle külsô benyomást ne fogadjanak magukba többé, s addig tükrözôdjenek egymásban, míg minden egyéni színezet nélkül jelennek meg, s egy skála mozgó átjáróivá válnak". Így értelmezve magának a nyelvnek kell „re-prezentálnia, amit a szó jelenléte elveszít, miközben nyelvvé válik". (H. - J. Frey)

Ahol a szavak csak mint „önmaguknál" – érzéki minôségükben mint írásjeleknél, hangtesteknél – többek lesznek felfoghatóvá, a szerzô elveszti „diskurzust megalapozó funkcióját" (Foucault), az alkotó „kezdeményezés a nyelvre marad, melynek autopoétikai dinamikája minden auktoriális szándékot semlegesít. Ennek alapján „A Könyv" – a jövô irodalma – egy szerzô nélküli anonim mû lenne, amelynek nincs szüksége személyes képviseletre és kézjegyre; egy már régóta az objektumok világába írott mû, mely azonban egyszerre el is határolódik e világtól, amennyiben azt, akárcsak magát, tagadja; egy olyan mû tehát, ami a valóságosság státuszát pusztán hiányában nyeri el: ez az és annyiban létezik, hogy magát létében saját negativitásával gátolja. Következésképpen „A Könyv" – „a semmi" tárgy nélküli „pompája" – csak redukcióval és eliminációval teljesedhet ki, nem pedig teremtés által, legyen az bármilyen természetû: „Pontosan ezt figyeltem meg magamon – mûvemet csakis megsemmisítés által hoztam létre, s minden megszerzett igazság csak egy benyomás elvesztése által született, miután az felvillant, felemésztôdött és szabaddá tett mélységeinek köszönhetôen megengedte számomra, hogy beljebb hatoljak az abszolút mélység érzékelésébe. A rombolás volt az én Beatrice-m."

A rombolás ezen kreatív folyamata alól a szerzô empirikus énje sem mentesül – az önfeloldódás öngyilkos aktusában eliminálódik, s a mû abszolút énje, mint saját negativitása helyettesíti. „De ez az eredmény, barátom, semmiképp sem tölt el büszkeséggel, sokkal inkább szomorúvá tesz", írja Mallarmé Lefébre-hez. „Mert mindez nem képességeim normális kibontakozása alapján vált elérhetôvé, hanem önmagam lerombolásának bûnös és izgatott, sátánisztikus és könnyû útján, ami nem az erôt, hanem azt az érzékenységet hozta létre, melyáltal kényszerûen erre a pontra jutottam. Személyesen semmilyen érdemeim nincsenek, s a (természettörvények lassúságának megvetése miatt érzett) lelkiismeretfurdalás elhárítása céljából szívesen húzódom vissza a személytelenségbe..."

A szerzô eltûnése és ennek függvényében a mû abszolútként való tételezése nem utolsósorban az olvasó funkciójának radikális újraértelmezését is megköveteli, aki, mivel a szerzô nem kérdezhetô ki többé egy meghatározott kijelentésre vonatkozóan, s mivel a mûhöz nem rendelhetô többé egy meghatározható jelentés, úgy látja, hogy a szokásos kommunikációs összefüggésen kívülre helyezték. „Az elszemélytelenített könyv, amennyiben az ember szerzôként elválasztja tôle magát, nem tart többé igényt", mondja Mallarmé, „az olvasó közeledésére sem". A referencia nélküli mû nem célozhatja meg a hatást, sokkal inkább – ritmikus („vibráló") mozgásként – önmagát hatja át folyamatos keletkezésében ; identikus marad azzal, amit „állít" és „jelent", „betemetett értelmének" azonban – annak, ami potenciálisan túlmutat a szövegen – az olvasás „kétségbeesett gyakorlata" által kell szabaddá (nem megerôsítetté, pusztán felfedetté) válnia. Következésképp az olvasó elveszti interpretátori funkcióját, a mû médiumává lesz, s az benne és általa nyer értelmet. Ezen értelem létrejövetelében azonban a mûnek éppoly kevés része van, mint a szerzônek: Mallarmé „Könyve" elutasítja az általa létrehozott hermeneutikus vágyat, amennyiben az saját hiánya miatt „goromba módon" fogyatékosnak láttatja magát, s ugyanakkor hermetikusan elzárkózik. Ki – vagy mi – beszél hát ebbôl a semmit sem mondó és semmit el nem hallgató „Könyvbôl" ? Ez (ahogy Michel Foucault a Les mots et les choses-ban kifejtette) maga a szó az ô magányában, törékeny lebegésében, semmijében – következésképpen nem a szó jelentése, hanem rejtélyes és kétes léte. Mallarmé különféle megfogalmazásban, többször kifejtette, hogy számára jelenidejû idôfogalom nem létezik; hogy a jelent „az intrregnum egy típusaként" kell felfogni, „amibe a költônek nem szabad beleártania magát"; hogy ô, Mallarmé, senkinek – „saját magának" sem – kíván kortársa lenni: „... nem, nincs jelen – semmilyen jelen nem existál." Amit Mallarmé tagad, az helyesen értve A Könyvön kívüli – történeti – jelen; és azért tagadja ezt, mert a jelent a mû egészen más természetû jelene számára kell fenntartani, ami a mû hiánya által konstituálódik. „A Könyv" megjelenésével Mallarmé szerint egy új, történelem utáni idô kezdôdne el, mely akárcsak az új irodalom, független lenne a linearitásként, kauzalitásként, progresszivitásként meghatározott történelemtôl, egy aperspektivikus idô, „helyenként elôresietô, máshol visszaemlékezô, a jövôhöz és a múlthoz tartozó...".

Ennek alapján a történelemnek többé nem a könyvek „hamis jelenidejûségében" kell raktározódnia, hanem „A Könyv" által definitíven meg kell szûnnie; az egyetlen „Könyv" realizálása csak akkor lesz lehetséges, ha minden könyv csukva lesz, csak ezután válthatja fel a történelmi existencia „hamis jelenidejûségét" is egy történelmen túli, permanens keletkezésben levô, abszolút jelen.

A szerzô eltûnése és a mû anyagtalanítása, a destrukció, mint teremtô princípia, mûvész-szöveg és világ-szöveg azonosítása, a keletkezés elsôdlegessége az akarással szemben, a paradoxon gondolkodási formaként és a véletlen szükségszerûségként való felértékelése, a hermeneutika elhárítása egy új hermetizmus által, a szubjektum és a történelem meghaladása – mindaz, mit Mallarmé több, mint száz évvel ezelôtt „A Könyv"-re vonatkozólag posztulált, ma a „posztmodern tudás" közkincse, és (mindenkor részleges) megerôsítésre talál úgy a „szimuláció" és az „immateriális" esztétikai teóriáiban, mint a „rhizomatikában", a „dekonstrukcionizmusban, a katasztrófateóriában" vagy az „önorganizációs tanban". Ezen szempont alapján a történelmen túli irodalom mallarmé-i terve, melynek referencia nélküli „fogalmaival" „a modern igazi kultuszát" kellett megalapoznia, új aktualitást nyer.

fordította: Aradi László

1 Stéphane Mallarmé,Ecrits sur le Livre.choix des textes, présenté par Henri Meschonnic, Paris 1986.