reinhard palm

tudatában lenni sokféle alaknak

le grand pan est mort
pascal

Az, hogy az ember sem nem angyal, sem nem állat, olyan közép felé viszi, melynek végeit, bár azok ösztönzik ennek a mértéknek a betartására, nem lépheti túl. Nagyjából így Pascal gyakorlata. Botho Strauß Park címû mûve ennek az érzéki gyakorlatnak a kudarcával kezdôdik, a légi gyakorlat kudarcával ahogyan a cirkusz a trapézmûvészetet nevezi. Helen, az artistanô elvéti Pascal kezét, és lezuhan. Testalkatát botrányosnak találja "egyszer túl nagy vagyok, máskor túl kicsi" mondja magáról. Helenbôl indul ki a mértéktelenség.

A trapézszámot még profánabbul sík talajon megismétlik. Georggal és Wolffal, a partnereivel akik csak nevükben és foglalkozásukban emlékeztetnek szentségre és állatiasságra. Georg ügyvéd, a gyengék segítôje és szószólója, Wolf közlekedési eszközök, a megfékezett és túlnemesített erô birtokosa ("Az állat lelke a kerekekben volt", mondja Ezékiel próféta). És ahogy a férfiakban a hajdani vallási ellentét, úgy e szomorú trió trapézszáma is áttevôdött a hétköznapok világába. Helen úgy véli, ô repül a két férfi között, holott alapjában véve azok ketten dobálják ôt. Az egyikük, Georg ezt az "érzelmek logikájának" nevezi. A nevetés, melyet az emberi kapcsolatok láncolata vált ki, a mechanikus rend kényszerítô erejének szól, melyet szerves sokoldalúságnak kellene felváltania. Mert a repülésben és az elkapásban az esés szükségszerû kockázat. A három Codonas ennek a legvégletesebb, legszenvedélyesebb modellje. Az elsô artista a légtornásznôt szerette, aki viszont a másikba volt szerelmes. Senki sem "viszonozta" a szerelmet.

A trapéz adja meg a dolog mibenlétét. Mint a cirkusz legújabb mûeszköze, tökéletesíti architektúráját; mivel a repülés a teret meghajlítja, a mennyezetnek kupolában kell ívelnie. A levegô éterré vált, ami a repülés álmának új valóságot kölcsönzött. A cirkusz csillagsátrában azonban és az égben legfeljebb annyi a közös, mint egy parkban és a természetben. Nyilat sejtünk, és csupán átlót fedezünk fel. A rétet szônyeggé változtatják, a hegyoldalakat teraszosítják. Arcvonalban sorakoznak a fák. Az árnyékok is megtervezettek. Ahol a növekedés nem hoz létre épületeket és zöld területeket, ott a tájnak legalább egy képre kell emlékeztetnie. "Így keveredik" énekli Torquato Tasso, "a mûvészi a vaddal". Így álmodik egy park a paradicsomról. Hogy a paradicsom elveszett, az isteneknek az emberek felé vezetô útján mutatkozik meg. Az isten féltékenység által van megosztva.

Egy isten a féltékenység által a jön világra, a féltékenység által testesül meg. A test a teljes megosztottság, a megtagadott határtalanság, a szeretet, mely a korlátokban mutatkozik meg. Testnek lenni annyit jelent: egy angyal fájdalmait és egy állat vágyait birtokolni.

Ahogy Erosz az embereket egy pillanatra istenivé, halhatatlanná teszi, úgy teszi a féltékenység az isteneket emberivé, végtelenül kicsivé. A középkor metamorfózisaiban a manók bukott angyaloknak számítanak, akik nem teljesítették be a pokolrajutást. Milton titáni ördögei csak mint pigmeusok találnak helyet a démonok birodalmában.

A szerelem feloldoz bennünket a végzetes megtestesüléstôl. Tükrében a jobbik fele jelenik meg elôttünk, és ennek a tükörnek a fénye az istenekre sugárzik vissza. Az "édes visszfényt" Oberon nem akarja hosszan nélkülözni, neki Titániával az embereket az örömre kell emlékeztetnie hogyan is másképp, mint a nemiségen keresztül.

A szájban hússá vált az éhség, a kézben a megkívánás ötujjú bizonyítéka, mi lenne tehát a nemiség, ha nem az akarattá lett vágy, a kívülrôl jövô kéj?

Ha, amit hajlandósággal elhiszek, az állatvilág az megosztott ember, továbbá, ha, amit nehezen vonhatok kétségbe, minden isten egy kihalt állatfajt képvisel, akkor az emberi nem még az istenségig viheti. "Az állatokról most sokat tudunk", mondja valahol Erns Jünger, " éppen csak annyira sokat, mint egy istennôrôl, mielôtt levetkôzött volna".

Sajátságos egybeesés, hogy Hésziodosz Erosznak tagokat megelevenítô erôt tulajdonít, és hogy az ókori mûvészek közül csak Daedalosznak adatott meg ez a képesség. Daedalosz tehát szobrain a lábakat szétválasztotta, az összefont karokat szétnyitotta, az ujjakat elválasztotta egymástól és felnyitotta a szemhéjat. Miniatúráinak elevensége (a monumentalitás a minoszi kultúra számára idegen volt) félelmet keltett a nézôben. Állítólag egy Aphrodité szobrocskát "higany segítségével" tréfaképpen valóban mozgásra késztetett.

Aphroditénak, a szerelem istennôjének mellékneve Cypria. A mûvészt, akinek Oberon erotikus missziójában varázserejû teljhatalmat ad, Cypriannak hívják. Cyprian figuráiról mondja Wolf, úgy tûnt neki, hogy ha kézbevesszük ôket, azonnal "kicsúsznak" az ember kezébôl. Cyprian mûterme egyben az a hely is, ahol az érzelmek nyár-éji zûrzavaros játéka végzôdik. (Goethe számára Daedalosz az a mûvész, aki a "szerelmi ôrület" rabja.)

Cyprian amulett-cseréjén keresztül fejlôdik ki a párok, Helen/Georg és Helma/Wolf szerelmi láncának szükségszerû bonyodalma, melybe az istenpár, Titánia/Oberon is beleszövôdik, és amely a hétköznapokba belemerevedett szolgákat élénkebb átváltozásra készteti. Az erotikából csak a szakemberek és az ifjúság nem veszi ki a részét. Ez itt csak mellékesen látható. Nekem úgy tûnik, hogy ôk, különösen a szakemberek terjesztik az utolsó, komikusnak már aligha mondható pletykát Zuboly játékáról (a Szentivánéji álomból). Az udvaronc gyermekké változik, az elsôszülöttet mint bikát ûzik (Mózes V. könyvében található ez a kifejezés: "az ô bikájának elsô szülöttje").

Épp ilyen feltûnô alakot öltenek a nôk is. Ôk az átváltozás valódi képei. Helma, mint Daphné, fa és bájos paradoxon lesz: az oszthatatlan nôiesség. Titánia Pasziphae-ban emlékezik vissza, így tehát Daphné szöges ellentéte, a tiszta szétáradás.

Amit ugyanis a bika-elsôszülött a Micky-Mouse-lánnyal a bozótban mûvel, azt teszi nagyban Titánia a lejtôn. Azzal, hogy tehéncsapdát építtet magának, maga is felnô a mítoszhoz, magával sodorja Cypriant Daedalosz irányába. Pasziphae-ként megkívánja a bikát, a minoszi csorda hófehér, büszke vezérét, petyhüdt pocakjával, melankólikus szemével, a szarvain megcsillanó holdfénnyel ("lunae splendor"-nak nevezi ezt Athanasius Kircher). Számomra ez az a pillanat, amikor az idôfal ledôl, amikor a kapcsolatok mint krétai nyílzápor kilövellnek a csilagokba.

Érdekes volna megtudni, hogyan kerülnek az állatok az égre, hogyan keletkeznek az állat-csillagképek. "Hogyan kell azt megkülönböztetni," kérdezi Pasziphae a "Theseus" André Gides-et, "ami magában az isteni magban az állatiból marad?"

A bika abban az aranyborjúban halt meg, amit Mózes beolvasztatott. Mózes szarvai, olvassuk Ernst Jünger Idôfal címû mûvében, már kos-, nem pedig bikaszarvak. A kos a bárányban halt meg. A bárányt leölték. S így születtek meg az ember-halak. A halak Leviathanban felzabálták egymást. Az istenek a tömegben elnévtelenedtek. Oberon elválasztja az anyagot a lényegtôl, "annak emberi atmoszférájában". Cyprian, aki Oberon szolgája volt, már "a tömeg búzgó alattvalója". Úgy tûnik, Titánia felkiáltása: "Már csak egy Isten menthet meg bennünket" erre utal. Az idézet Martin Heideggertôl származik, és így folytatódik:

Egyetlen lehetôségünk az marad, hogy a gondolkodás és a költészet terén készenlétbe helyezzük magunkat Isten megjelenésére, avagy Isten távollétére a pusztulásban hogy Isten távolléte láttán elpusztulunk.

Mi lenne a tömeg, ha nem a távollévô isten arca? Titánia mesebeli fia a tömeg védelmében megtalálja a paradicsomot. Talán azért, mert mint valami ritkaságot, "nagyítóval kell keresni".

Némely penészben így Hamann "mikroszkópikus erdôcske" rejtôzik. Ez a mikróbák titanizmusa, és ebbôl a legtöbbet a lány sejt meg: az "óriási nagy mérnökvilágot" és a "szegény disznók csöppnyi bûzvilágát". Mivel a természetük is már régtôl fogva higiéniával fertôzött, a gombákat, zuzmókat a saját bôrén tapasztalja.

Egy kertben mondja Pascal veszett el a világ; egy kertben megváltották. A paradicsomtól a Getszemáné kertig, az Eliziumtól a halálfélelemig az elvesztéselv az, amire a kereszténység épül. Csak ritkán olyan ember esetében, mint Pascal emlékeztet az elveszítettre, csak ritkán merészkedik a szélsôségek elementáris zónáiba (így fordítódik le Ezékiel fentemlített mondása: "Az élôlény lelke a kerekekben volt"). Csaknem valamennyi nagy keresztény Augustinus, Ignatius, de Ranché abbé vállalta azt a kockázatot, hogy a hússal átellenben lévô területre lépjen. A kölcsönös, árnyék nélküli szerelmet választották, mert az sokkal inkább próbára teszi az önuralmat, mint az animális szerelem a húst és a vért. Az "áhitat" szó ad errôl még elevenebb tanúbizonyságot.

Helen Pascal kezét nem éri el. De jelenné vált benne a veszteség. Ez is a Park Shakespeare-i gesztusa: a végletekig feszíti a szereplôket anélkül, hogy eltorzítaná ôket.

Ha a megváltás a nagynak a megszületése a kicsiben, akkor nekem úgy tûnik Botho Strauß érvénytelenítette a megváltást, és ehelyett a "tudatában lenni sokféle alaknak" nyújtotta. Hogy milyen nehéz feladat ezt megvalósítani, abban mutatkozik meg, hogy a polimorf démont igazán szivesen csak a science fiction idézi meg, különösen Philip K. Dick, a sci-fi nagymestere. Regénye, a Vilis Regained (1981) egy átváltozás-játékot dolgoz fel, amely az ôszinte olvasót elborzasztatja. Titánia alakjában (akit Dick könyvében Zinának, Dinának, stb. hívnak, és amelyben a Szentivánéji álomból való Thumian-dal is megszólal) ennek a borzadálynak az alapját tapasztaljuk meg; azt az "elborzasztó ôsidôt", amelyet a mûvész megérint bennünk, és aminek a tudatával aligha élhetünk. Legyen hát akkor, az örömben "tudatában lenni sokféle alaknak."

Hol találkoznak tehát Milton és Baudelaire ördögei Klopstock és Rilke angyalaival? Hol máshol, ha nem a "mennyben, mely ehhez a pokolhoz közelít", a kopár Földön? Mikor máskor, ha nem abban a pillanatban, amikor mi vagyunk az isteni szenvedélyek középpontja és kiterjedése, világcsomópontja, a természet elárult titka? Mi, mint Maurice de Guérins kentaurja, Pán eltörött sípjának minden egyes darabját fölemeljük, hogy ajkunkhoz próbáljuk, hogy mi magunk is Pán legyünk: angyal, ember és állat? Nem vagyunk mi valamennyien egy kicsit pániak?

A páni ember véli Friedrich Georg Jünger úgy szenved, mint egy vadász,

akit kizártak a hegyek és az erdôk, a folyók és folyópartok, a berkek és a nádasok. A nemiségétôl szenved, mert az eredetét támadják benne.

A halál feloldoz bennünket a vágyott megtestesüléstôl. Helen, amikor szerelme mellett már nem tart ki, elkötelezi magát neki. Egy pillanatra a legerôsebb partnert találja meg benne. Még egyszer leng a trapéz. Aztán ez a tett is belevész a mindennapokba, "vallási megrögzôdéssé" válik.

Talán beleszokik a kereszténységbe, ami Kierkegaard számára is azt jelenti, hogy a "valóság hétköznapisága lenni, és kifejezni akarni, ezt akarni". Ezen a szûk kapun át vezet egy tövisekkel szegélyezett ösvény a "belsô maghoz".

Pascal Port-Royalban, ahol a padlásszobájában elkeseredett harcot folytatott a legyekkel, tanulta a logikát. Kierkegaard, akit szintén semmivel sem tettek bölcsebbé az iskolák, az isteni emberekkel való érintkezésben tanulta az iróniát. Húsz éves koruktól már amennyire ezt az életrajzírók tudhatják egyikük életében sem telt el nap fájdalom nélkül.

fordította Rigó Judit