fejér ádám

sém és hám értelmiségi hivatástudat meg polgári tisztesség egykor és napjainkban avagy hogyan lehet köze a szociológiának az egzegézishez

Noé fiai ôk, az igazi emberé, aki háza népével meg a bárkába vitt állatokkal egyetemben az összes többi ember közül egyedül élte túl a Vízözönt, s akinek az Úr, ôt magát és fiait megáldva, megígérte, hogy nem lesz többet Vízözön, hogy "soha ezután el nem vész Özönvíz miatt minden test, és soha nem lesz többé Özönvíz a földnek elvesztésére". A fiak között különbséget nem a Vízözön tett, hiszen azt egymással, apjukkal meg a bárka többi lakójával együtt vészelték át, hanem az a különös eset, amelyben Hám nem "tudta", mit kell tennie, s emiatt helytelenül cselekedék, s amelyben Sém ezzel szemben "tudta", mi a helyénvaló, és azt a szükséges pillanatban meg is cselekedte. Az történt, hogy a Vízözön után apjuk, Noé "földmûvelô kezde lenni, és szôlôt ültete. És ivék vala a borból, s megrészegedék, és meztelen vala sátra közepén. Hám pedig, Kánaánnak atyja meglátá az ô atyjának mezítelenségét, és hírül adá künnlevô két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét. Hogy felserkene Noé mámorából, és megtudá, amit vele az ô kisebbik fia cselekedett vala, monda: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája legyen atyja fiai között. Azután monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kánaán."

Mi az, amit Hám nem "tud", amit tenni elmulaszt, s ami miatt ôt apja megátkozza, és mi az, amit Sém "tud", amit idejekorán megtesz és amiért Noé Sémnek Istenét áldottnak mondja? Hámot, a "tapasztalatlanabb", az igazságot kevésbé vállaló és emiatt apjának, az igaz embernek örökébe lépni kevésbé képes és kevésbé méltó kisebb fiút tetteiben az élet szeretete, a természetnek a dolgokból kiolvashatónak vélt rendje kormányozza, s ezért természetesnek találja, hogy atyja a szôlô ízletes levétôl kellemes bódulatba esett, vagyis a bortól megrészegedett, hogy önkívületi állapotában fiai elôtt mezítelenségét feltárta, s ezáltal számukra megnehezítette benne magában Isten választott emberét, az igaz, tökéletes férfiút látni, azt az embert, akinek kedvéért az Úr az egész emberiségnek megkegyelmezett. És hasonlóképpen természetesnek, a benne ható életszeretet jegyében elfogadhatónak találja Hám azt is, hogy ô, a fiú e megbotránkoztató látványban gyönyörködjön, hogy életkedvét fölpezsdítô, kíváncsiságát felkeltô élményét testvéreivel megossza, s hogy a látottakról beszélve atyja szégyenét megsokszorozza. Sém, a "tapasztaltabb", az igazságot vállaló, atyjához valóban méltó fiú ezzel szemben úgy tartja helyesnek, ha kíváncsiságát, az élmények iránti természetes vágyát korlátozza, ha a helyzetet annak kétségtelen természetesssége ellenére sem találja normálisnak, ha az élet teremtette megbotránkoztató helyzettel szemben az igazság mint norma pártjára áll. Sém és leszármazottai, a sémiták, olyan Istent szolgálnak, akinek igazsága túlmutat az élet és a természet közvetlen, mindenki számára kézzelfogható érdekein, és akinek szolgálata a többiektôl ôket megkülönbözteti, kiválasztottakká teszi; Hám és leszármazottai, a hamiták meg a kánaániták pedig olyan isteneket Baált, Mammont, vagy az "aranyborjút" választanak, akik híveiket az igazság iránt közömbösen a termékenység, a gazdagság áldásában, evilág javaiban részesítik.

Bár a hivatástudattal rendelkezô értelmiségi és az érdekeitôl vezetett polgár közötti eltérés sehol máshol nem mutatkozik meg a Bibliához hasonlítható nyersességében, s bár az a kívánatos, hogy ez a különbség sohase tessen ki ilyen nyilvánvalóan, ennyire szemmel láthatóan, mégis azt kell mondanunk, hogy az értelmiségi és a polgári mentalitás közötti különbség valóban ekkora, és feltétlenül szükséges, hogy mi, Noé fiai, Sém és Hám leszármazottai különbözésünk mértékérôl, mélységérôl, törekvéseink gyökeresen eltérô voltáról létünk végsô alapjainak közössége ellenére is mindig tudjunk. Ez a körülmény a bibliai történetek mélyértelmûségére, elevenségére és idôszerûségére figyelmeztet, arra, hogy a Bibliát ne csupán a teista vallás tételeinek hivatkozási alapjaként kezeljük, és ne is csak a mûvelôdéstörténet egyik dokumentumát lássuk benne, hanem kultúrtörténeti tájékozódásunk elsô számú, legfontosabb forrását, amely emberlétünkben való kiigazodásunkat, és a világról való minden tudásunknak, magának a tudománynak a hitelesítését is biztosítja. A bibliai történetek kultúrtörténeti értelmezése, értelmük intellektuális kifejtése annak mértékében válik szükségessé és lehetségessé, ahogyan az egykor vallási alapítású kultúra hagyományos formái felbomlanak, ahogyan a Bibliának a vallási tételek által közvetített szabályozó hatása, gondolkodásunkat és magatartásunkat irányító jótékony jelenléte megszûnik, úgymond korszerûtlenné válik. Polgár és értelmiségi viszonyáról, feloldhatatlan ellentétük mibenlétérôl, értelmérôl semmi más nem tájékoztathat minket, mint Sém és Hám története, nevezetesen a Biblia, hiszen az emberlét normális arányait idôközben szem elôl tévesztô, a kultúráról megfeledkezô, rövidlátóan, pragmatikusan "polgárivá" váló tudomány a filozófia, a szociológia, a történetírás e kérdést eleve elfogultan, egyoldalúan kezeli.

Egyszerûen arról van szó, hogy természet és norma, evilág egymással ütközô dolgainak és az ellentétek egységeként felfogott, a hozzájuk képest transzcendens igazságnak a kettôsségét mint az emberlétet alapvetôen meghatározó szempontot soha máskor nem élte át, nem értette meg az emberiség olyan mélyen, annyira áthatóan mint a bibliai idôkben, s nem nézett szembe olyan következetességgel azzal a ténnyel, hogy ebben a helyzetben az ember elkerülhetetlenül választani kényszerül, szabad akarata szerint vagy a dolgokat, vagy az igazságot, vagy az életet vagy az igazsághoz rendelt létet tartja fontosabbnak. E következetesség akkoriban azzal járt, hogy Sém leszármazottja, az értelmiségi Hám leszármazottját, a polgárt mint hamitát, vagy kánaánitát más nép fiának, idegennek tartotta, magát pedig kiválasztottnak, a többiektôl Isten által megkülönböztetettnek.

Sém fiainak igazsága, az értelmiségi szellemi értelemben arisztokratikus pozíciója azonban a bibliai idôkben nem vált ideologikussá, valamely hatalmi helyzet igazolójává, erôszakos megtartásának hazug eszközévé. Nyilván erre utal a Biblia szövege, amikor azt mondja, hogy Kánaán fiai nem Sémnek, hanem Sém Istenének válnak szolgáivá. Nemcsak azért van ez így, mert a semita az ôsapa által ugyan kiátkozott s neki alárendelt testvért változatlanul testvérének tartotta, hanem mert az általa képviselt igazságnak, saját kiválasztottságának értelmét abban látta, hogy mint az Úr Ábrahámnak mondotta volt ebben az igazságban "a föld összes nemzetségei megáldatnak". Sém fia, az értelmiségi az igazságot nemcsak mint a maga igazát képviseli, ha azt tenné, ô maga is hamita, kánaánita, polgár volna, nem Ábrahám, Jákob és Izsák Istenét, hanem Baált vagy Mammont szolgálná, szerepe ezzel szemben éppen az, hogy "ha majd eljön az idôk teljessége", ha a kultúrtörténet rendje szerint az lehetségessé válik, az igazságot minden nép, minden mentalitás számára elérhetôvé, érthetôvé tegye, lehetôvé tegye azt, hogy benne, az általa arisztokratikusan képviselt igazság révén "megáldasson a föld összes nemzetsége".

A görögök, akiket a Biblia a "szigetlakók" elnevezéssel jelöl, és akikben Noé harmadik fiának, Jáfetnek a leszármazottait látja, nem élezik ki érdek és igazság, polgár és értelmiségi ellentétét, kultúrájukat arra a hitre alapozzák, hogy ezen ellentét véges emberi eszközökkel, evilág határain belül elrendezhetô. Jáfet alakja valóban jól szimbolizálja a görögség felfogását, hiszen a harmadik testvér egyfelôl Sémmel együtt a termékenység formátlan, mértéktelen, "barbár" imádatát elutasította, másfelôl az atya ôt nem emelte ki, nem tette meg Sémmel ellentétben Hám antagonistájává, a transzcendens, mindenható, morális Istenhez rendelt igazság szószólójává.

Sém, az arisztokratikusan hangolt értelmiségi és Hám, a polgár pozícióját egyetlen közösség, egyetlen társadalom keretein belül a keresztény kultúra kapcsolta össze, állította szembe egymással. A keresztény kultúrában az ókori zsidó társadalommal szemben és az antik görögséghez bizonyos értelemben hasonlíthatóan a közösség gazdagodásáról, anyagi javainak gyarapodásáról gondoskodni hivatott polgárság nem feledkezik bele mértéktelenül a tevékenységét lényegében meghatározó törekvésbe, hanem normális esetben elengedhetetlennek tartja a tisztes formák, a tevékenységét jótékonyan, hasznosan korlátozó határok betartását és elképzelhetetlennek bizonyos, egyébként az ô tevékenységén túlmutató elvek megsértését. Ugyanakkor az antik görög társadalommal szemben és némiképp a bibliai idôkre emlékeztetôen a keresztény kultúrában nem a polgár maga gondoskodik a mérték betartásáról, a társadalom rendjét megôrizni hivatott elvek érvényesülésérôl, hanem az a vele szembeállított s a múltat tekintve kétségtelenül fölébe emelt arisztokratikus pozícióra vár.

Gaudí hátborzongató-gyönyôrû barcelonai épületeit nemcsak a stílusuk teszi camp-pé, hanem hogy lerí róluk különösen a Sagrada Família Katedrálisról , hogy egyetlen ember akarta elvégezni mind-azt, ami egyébként egy nemzedék, egy egész kultúra feladata.

A keresztény kultúra kialakulását, arisztokratikus és polgári mentalitás egybekapcsolását az magyarázza, hogy egyfelôl a lét egyetemes, az élet és a természet jelenségein túlmutató szempontja idôközben abban a görög kultúrában is tudatosult, amely a maga berendezkedését egyébként nem deklaráltan a lét tapasztalatára alapította, másfelôl pedig ekkorra már az a zsidó kultúra sem tarthatta magától távol a civilizáló, individualizáló polgári mentalitást, amely a maga intézményeit a léttapasztalást kizárólagosnak mutató arisztokratikus elvre alapította. Az európai kultúrát újjászervezô, újraalapító keresztény berendezkedést ugyanakkor a lét fogalmának, problémájának intellektuális kezelésén túl a léttapasztalat intellektuális kezelésének hiánya jellemezte. E két tényezô együttesen azt eredményezte, hogy miközben a keresztény társadalom képes volt elismertetni arisztokratikus és polgári mentalitás kettôsségének szükségességét, s miközben ezáltal a lét történelmi tapasztalásának idôközben megakadó folyamatát megújította, vagyis az emberi együttélést ismételten a lét valóban szilárd alapjaira helyezte, a léttapasztalás rögzítésére, megszólaltatására hivatott arisztokratikus rétegek korrekt szerepbetöltését abszolút módon nem garantálhatta, meg kellett azzal elégednie, hogy egyrészt maguk az arisztokratikus szerep betöltôi mintegy saját használatra idealista kulcsban, tehát végeredményben létfelejtôen fogalmazzák meg saját gondolkozásuk, tevékenységük vezérelveit, másrészt pedig ezen szerepbetöltés tárgyi, intézményi feltételeit a deklarált idealista elvekbôl le nem vezethetô s nem kevésbé létfelejtô, materialista következtetéseket kiváltó intézkedésekkel biztosította, jóllehet e kétirányú megnyilvánulás eredôjeként a lét szempontját idôlegesen, de csak idôlegesen érvényesítette.

A zárt keresztény társadalomnak mint történeti képzôdménynek a lényegéhez tartozó fogyatékossága miatt el kellett buknia, s ez a bukás azzal vette kezdetét, hogy kétszáz évvel ezelôtt a polgár önmagát, az arisztokratikus kultúra önértésének hiányosságaitól megtévesztetten, az arisztokratikus szerep vállalására, a társadalom kizárólagos vezetésére alkalmasnak ítélte. Az idealista, a romantikus polgár éles szemûen és kíméletlenül leleplezte az arisztokratikus berendezkedésbe beépített ideologikus elemet, "hazugságot", és a lét egyetemes szempontjáról megfeledkezve, korlátolt következetességgel annak radikális kijavítására vállalkozott. Amikor az eseményekre visszatekintünk, nincs jogunk a polgár tisztességében kételkedni, azt azonban nem minden keserûség nélkül állapítjuk meg, hogy ez a polgári tisztesség nem bizonyult és nem is bizonyulhatott elegendônek a lényege szerint arisztokratikus értelmiségi szerepkör betöltésére, hogy a magát gyakran tragikus, heroikus színekben föltüntetô polgár ebben az utóbbi kétszáz évben többnyire jó szándékka és jobb sorsra érdemes volta ellenére igaz, ugyanakkor mindannyiunk okulására gyakorlatilag gyalázatos komédiát produkált.

Az addigi arisztokratikus rendet megdöntô és szándéka ellenére végeredményben az európai kultúra idôleges fölfüggesztését elôidézô polgár, ez a testvérét, Sémet megtagadó Hám azonban mindazon kevéssé épületes dolgok ellenére, amelyek azóta vele és általa történtek, azt kell mondani, mégis a keresztény társadalom örököse maradt, amennyiben, mint említettük, nem fordult szembe barbár módon értékeivel, hanem azok érvényesítését programszerûen vállalta, noha a lét kérdéseit az élet szintjén nem igazíthatta el, és mint a magát elhamarkodottan önállósító bûvészinas, az általa valójában nem uralt erôket magára és világára katasztrofálisan rászabadította. Az élet szeretetétôl vezetett, a maga természetes érdekeinek kielégítésére összpontosító, ám közben derék módon tisztességesnek maradni igyekvô polgár, aki az egykor testvérét, Sémet támogató tekintélyek híján az arisztokratikus értelmiségi szerepbetöltésnek immár kizárólag saját tisztességére hagyatkozva kívánt eleget tenni, a társadalom korábbi nyugalmát, stabilitását végképp elvesztegetve, az önfölszámoló romantikus polgári idealizmusban maga volt kénytelen szembenézni azzal a "hazugsággal", most már mint sajátos polgári képmutatással, amely a hagyománytól támogatott arisztokratikus rendnek a maga korában hosszú idôn át valódi hitet, kétségtelen magabiztosságot adott, s amely a társadalom egészének a kulturális léttapasztalás termékeny állapotát nyújtotta. A polgárnak fokról fokra be kellett látnia, hogy az arisztokrácia bírálata során tett ígéreteit legjobb szándéka ellenére sem lesz képes beváltani, hogy a korábbi "hazugsággal" az érzékeny és tiszta lelkek romantikus igazságát nem lesz módja szembeállítani, el kellett ismernie, hogy legnemesebb eszméi, ideái mögött is ott lappang valamely, a legjobb esetben is prózai, földhözragadt (ha nem éppen közönséges, alantas) ideológia, s hogy erejébôl, szellemi lehetôségeibôl az igazság képviseletére, érvényesítésére nem, csupán történelmi szerepe árnyoldalainak bevallására mint ôszinteségre futja. A polgári korszak arisztokratikus szerepbetöltéssel kísérletezô polgára, miközben történelmi kudarcát ôszintén bevallja, örök képmutatásra ítélten, mintegy saját magát is becsapja, kudarcát "világállapottá", afféle metafizikai fátummá hazudja, vagyis magát a fátum áldozatának mutatja abban az általa fölvázolt metafizikai világrendben, amelynek ô a fôhôse, sôt az egyetlen hôse, s amely igen kényelmes módon nem tud Sémrôl, az igazságot mindenek elé helyezô, metafizikai kényszereket el nem ismerô, arisztokratikusan hangolt testvérrôl, akit ô, a maga hámi szerepkörét kizárólagosnak akarván látni, ebbôl a világból kiiktatott.

Bármennyire megalapozatlan, eleve kudarcra ítélt vagy úgymond elhamarkodott volt is a polgár arisztokratikus szerepvállalása, bármennyire nem pótolhatta az igazság dolgaiba belekontárkodó Hám bátyját, Sémet, nem mondható, hogy történelmi kísérlete értelmetlen, fölösleges vállakozás, valamiféle ostoba vagy éppen végzetes eltévelyedés lett volna, s még az sem kielégítô, ha abban úgynevezett történelmi szükségszerûséget, amolyan szükséges rosszat látunk, gödröt, amelybe nem lehetett nem beleesni, mert bármennyire hepehupásnak, viszontagságosnak is bizonyult, az mégis út volt, annak az útnak egy darabja, amely élet és igazság, Hám és Sém világának kiegyenlítéséhez, viszonyuk minden szempontból kielégítô elrendezéséhez vezet. A polgár kétévszázados kultúrtörténeti kalandja ugyanis, mint korábban a konkvisztádorok hasonlóképpen nagyszabású földrajzi, civilizációs kalandjai, jóllehet nem kevésbé durván, erôszakosan és a kultúra kérdéseivel szemben nem kevésbé értetlenül, a kultúrtörténeti léttapasztalat intellektuális kezelésének a keresztény kultúrán belül még hiányzó föltételeit megteremtette. Mert amit az arisztokratikus rendet bíráló és elutasító polgár hazugságnak mondott, mégpedig az arisztokrata úgynevezett kiválasztottsága és annak megfelelô privilegizáltsága, vagyis az arisztokrata-polgár szerepmegosztás tekintélyelvû megmerevítése, intézményesítése, az nem csupán az addigi zárt keresztény társadalom szilárd alapját képezte, de egyben a léttapasztalás , a kultúrtörténeti tapasztalat intellektuális kezelhetôségének legfôbb akadálya is volt, s mint ilyen, megérdemelte, hogy fölötte a történelem annak rendje és módja szerint kimondja az ítéletet. Amikor a kiválasztottság-elvet vitató és a kedvezményezettséget megszüntetni kívánó liberális gondolkodó azt követelte, hogy a társadalom minden tagja tekintet nélkül arra, van-e, nincs-e hivatástudata azonos életeséllyel induljon, tehát a létigazság iránti elkötelezettség kérdésének fölvetését megelôzôen mindenki polgár, polgár is legyen, tulajdonképpen olyan problémahelyzetet teremtett, amelynek megfelelô elrendezése majd csak a kultúrtörténeti léttapasztalat intellektuális kezelésének lehetôvé tétele után lesz megoldható, hiszen az arisztokratikus-értelmiségi szerep betöltését, a feladatvállalás föltételeinek mérlegelését megelôzôen (de meg kel hagyni, a kultúrtörténeti értelemteljesülés rendje szerint), már ekkor szabad individuális vállalás kérdésévé tette.

Ma, a polgári korszak végén, az egykori arisztokratikus berendezkedés végleges és teljes lebontását követôen a kultúrtörténeti léttapasztalás intellektuális kezelésének, a kultúrtörténeti szerepbetöltés szabad individuális vállalás formájában való megújításának a tulajdonképpeni akadálya nem a tekintélyelvû kedvezmények intézményesített hatalma, hanem az életen, az érdeken túlmutató, az igazságra, a létre irányuló arisztokratikus-értelmiségi szerep létének, kívánatosságának, lehetôségének hol naívan tájékozatlan, hol makacsul ostoba, hol hisztériásan elszánt, hol körmönfontan ravasz és szándékosan értetlenkedô kétségbevonása. A helyzet világos: Hám, a polgár mint a végére ért polgári korszak botcsinálta kultúrtörténeti szereplôje, aki testvérét, Sémet megtagadva, magát tôle függetlenítve, szerepébe végülis teljesen belezavarodott, tulajdonképpen nem érti azt, amit tett, azt pedig még kevésbé, ami vele történt. Szorong, kellemetlen helyzetében rémeket lát, és nem képes bevallani azt, ami ha nem is túl épületes, mint nagyon emberi, minden további nélkül bevallható. Ragaszkodik ahhoz a szerephez, amelyre rákényszerült, s amelyet nem kis mértékben magára kényszerített, és egyelôre nem sikerül belátnia, hogy a szerepkényszer megszûnt, a mindenekelôtt ôt magát megkínzó helyzetnek a körülmények örvendetes megváltozása miatt ma már ô maga, az ô hisztériája az elsô számú vagy egyetlen fönntartója. És végül nincs ereje elismerni, hogy történelmi szerepe, akármilyen is volt, végéhez ért, s ha jelenlegi kiemelt helyzetében önmagát nélkülözhetetlennek tartja, ha a jelenlegi helyzettel szemben semmiféle történelmi alternatívát nem lát, abban sem egyébként valóban elismerendô ítélôképességének, elemzôkészségének újabb bizonyítékát, hanem a hiteles kultúrtörténeti tájékozódási képesség nyilvánvaló és eredendô hiányát, annak utolsó, csattanós megnyilvánulását kell fölismerni.

Történelem- és kultúratagadó korunk elsôszámú racionalista dogmája, hogy életérdekeink, praktikus kötôdéseink határozzák meg gondolkodásunkat, hogy miután a dolgok mai állása szerint valóban ki készségesen, önként, ki méltatlankodva, vonakodva, de mindannyian polgárok és csak polgárok vagyunk, egyikünk sem lehet szabad a tudatos vagy tudattalan ideologikus megfontolásoktól, senkinek a megnyilvánulásai sem célozhatják meg az igazság életbeli érvényesítését, a gondolkodás és a magatartás hitelessé tételét. Ha csak valamiféle fordított, a Sátán által kezdeményezett újabb Vízözön nem pusztította ki végleg az emberek között Sém leszármazottait, az igazakat, akkor azt kell mondanunk, ez nem lehetséges. Márpedig, amint a Biblia írja, az Úr megígérte, nem lehet többé Vízözön, sem olyan, amilyen az elsô volt, sem olyan, amilyet a Sátán rendezne, ha arra módja nyílna. Sém és Hám leszármazottainak együtt kell élniük, világunk Sém hiányától szenved, Sém és Hám leszármazottaiban két olyan mentalitás, az emberlét végsô kérdéseihez való olyan viszonyulás nyilvánul meg, amelyek nem létezhetnek egymás nélkül, amelyek föltételezik egymást.

A Biblia szövegére mint kultúrtörténeti forrásra való puszta rámutatáson túl az általunk ontikus-kultúrtörténetinek nevezett pozícióból azt kell belátni, hogy racionális és empirikus nézôpont egyensúlyáról van itt szó, amelyet mint problémát a polgári korszak kezdetén a filozófia, a metafizika (Kant) nevezett meg, fedezett föl, de amelyet megfelelôen kezelni, amelynek egyensúlyáról kielégítôen gondoskodni nem tudott, mert a metafizikán mint lényege szerint egyoldalúan intellektuális teljesítményen belül az elsôdlegesnek mutatkozó racionalitás mesterségesen kialakított helyzetében az empirikus szempontot óhatatlanul és egyben nem kívánatos módon kiszorította, a tapasztalatnak az emberlétben betöltött lényeges szerepét radikálisan kétségbe vonta. A magát mindenhatónak mutató, és korlátoltan mindenben a maga teremtményét fölismerni vélô értelem akármilyen idealistán is látott a kérdésekhez, akarva-akaratlanul végül mindig oda lyukadt ki, hogy az embernek elôbb élnie és megélnie kell ahhoz, hogy az igazságról gondolkozhasson, hogy igazság képviseletével kísérletezzen. Azt a szemléletet, amelyet a Bibliának kultúránkat megalapozó szempontja sugall, elemzô gondolkodásunkban érvényesíteni csak akkor sikerül, ha a metafizika lehetôségeinek határát megtapasztalva, racionalizmus és empirizmus fogalompárját kiemeljük az eredetileg azt megnevezô metafizikából, és tulajdonképpeni helyükre téve kultúrtörténeti fogalmakként kezeljük ôket, s ha a metafizikán belüli fontossági sorrendjüket megcserélve, az empirikus szempontot az emberlétet alapozó kultúrával, a racionális szempontot pedig a kultúrát magasabb szintre emelô, de hozzá képest mégis másodlagos civilizációval mint a Sém és Hám alakja által szimbolizált mentalitással azonosítjuk. A polgári korszakban kialakult szemléletmód egyoldalúságának leküzdését ez a mûvelet, a fogalmak ilyen irányú átértékelése teszi lehetôvé. Eredményeképpen belátható, hogy az ideologikus elfogultságoktól mentes, a hiteles gondolkodást és magatartást megtestesítô arisztokratikus-értelmiségi kultúraképviselettel kapcsolatos aggályok a polgár önmagával szembeni egyébként nagyon is indokolt föntartásaiból erednek, abból a tapasztalatból, hogy a polgár mint polgár, hogy az ember mint pusztán polgár nem felelhet meg ezeknek az elvárásoknak. De az aggályok abból az egyébként teljességgel érthetetlen szemléletmódból is fakadnak, amely megfeledkezik arról, hogy a polgári tisztesség, a maga tényleges keretei között maradó polgári tevékenység ezen értelmiségi föllépés lehetôségét tökéletesen nyitva hagyja.

A Biblia azért képes az emberlét végsô kérdéseit szemléletesen bemutatni, mert a metafizikával szemben és a lét szerkezetével összhangan azokat személyes, paradox kulcsban taglalja, valamint azért, mert a paradox, személyes szemléletet ugyancsak alkalmazó mûvészi alkotásokkal ellentétben ezt a személyes-paradox problematikát a mindenható és a semmibôl teremtô morális Isten képzete révén a metafizika törekvéseivel egybehangzóan az érzéki módon megtapasztalható és az ésszel megkonstruálható dolgokhoz képest transzcendens léthez rendeli. Ha a bibliai történetek olvasása közben nem utalunk a létre, és nem ismerjük el paradoxonaikban a semmilyen más módon be nem szerezhetô kultúrtörténeti léttapasztalatot, ha bennük pusztán regényes elbeszéléseket látunk, ezek a történetek megfakulnak, elhomályosulnak, ha viszont megtanulunk paradoxonaikban mozogni, világunk jelenségeihez alkalmas irányelvül szolgálnak. Tarthatja-e, ezen ontikus-kultúrtörténeti szemléleten kívül állván, Sém lehetséges partnerének Hámot, miközben tudván tudja, hogy a másik telhetetlen és értelmetlen kíváncsisága, túltengô, mértéktelen életvágya ôt, az igazság elkötelezettjét szerepe elvesztesével fenyegeti? És képes lehetne-e Sém megérteni, hogy nem csupán a felebaráti szeretet általában vett parancsa köti ôt Noé kisebbik fiához, Hámhoz, hogy neki az atyai átokkal sújtott testvérre éppen szerepének betöltése érdekében a lét rendje szerint és nem csupán az életérdekektôl meghatározottan föltétlenül szüksége van?

De vajon nem kívánatos-e, hogy ezek, a személyes emberi viszonylatokban nagy megvilágító erôvel rendelkezô szempontok, ez, a lét szerkezetének megfelelô paradox elv a lehetôségek határain belül a létezés minden szférájához való viszonyunkban érvényesüljön? Mert igaz ugyan, hogy csak "az Isten képére és hasonlatosságára teremtett" ember nyitott a létre, képes mint "a teremtés koronája" történelme, a kultúrtörténet során megszerezni a lét tapasztalatát, dehát minden, még a létezés legalacsonyabb fokozatán elhelyezkedô létezô is az egy és oszthatatlan léthez tartozik, s ha annak igazságához való tartozását nem is lehet képes kinyilvánítani, az emberi gondolkodás és magatartás hitelessége esetén azt megcáfolni a maga lehetôségein belül soha nem fogja. Egyfelôl tehát mint egyetlen más létezô, a léttapasztalásra képes ember sem hagyhatja figyelmen kívül létezésének dologi feltételeit, másfelôl viszont az emberi létezésnek értelmet csak az igazság tapasztalata adhat, mint ahogy a léttapasztaló ember adhat értelmet az egész világnak, alakíthat ki olyan nézôpontot, amely a világ dolgait, jelenségeit a lét rendjének megfelelô módon befolyásolja, igazítja.

Sém arisztokratikus igazságának, a léttapasztaltató kultúrtörténetnek a megtagadása magyarázza a polgári korszak másik racionalista dogmájának kialakulását is, amely a hagyomány helyébe a biológiai átörökítést, a kultúra helyébe az etnikai összetartozást, a fajt állította, amely az elôítéletek elleni küzdelmétôl befolyásoltan megtagadta a hagyományt és a nemzedékek, a népek egymáshoz való viszonyát a létigazság számára elérhetetlen szintjérôl az élet nem eléggé szilárd, nem eléggé megbízható szintjére szállította le. A tisztességes polgár természetesen elutasítja a sovinizmust, a fajelméletet és a gyanús genetikai manipulációkat, de a magára maradt Hám világában, ebben a szigorúan polgári elvek alapján berendezett világban az ilyesfajta gesztusok a tüneti jelenségeknél megragadnak, és többé vagy kevésbé mindig képmutatóak maradnak, a problémák gyökeres kezelésére alkalmatlanoknak bizonyulnak. Következésképp hosszabb távon, vagyis nem jogi-politikai, hanem kultúrtörténeti értelemben a felelôsség nem egyszerûen a rasszistákra vagy a sovinisztákra hárul, hanem az egész polgári berendezkedést illeti, amely a népek és a nemzedékek közötti küzdelmet a társadalmi érdekcsoportok küzdelmeihez hasonlóan mint természetes emberi megnyilvánulást, a létigazság normáit megszegve, saját világának alapelvévé tette.

Végül a maga kultúrtörténeti szerepét megújítani s a polgári rend perspektívátlan egynemûségét ezáltal megtörni kívánó, értelmiségi szerepet betölteni akaró embernek, polgárnak le kell küzdenie azt a racionalista elôítéletet, hogy a szellemi erôfeszítések célja csupán a mûveltség ápolása és gyarapítása, a dolgok és a társadalmi viszonyok befolyásolására törekvô, fölöttük hatalmat szerezni hivatott tudás birtoklása és átadása lehet. Az, a tényeket bálványozó, szigorúan pozitív, praktikusan hasznos ismereteket elôállítani igyekvô szakember, akivé a létfelejtô, kultúravesztô polgári korszakban az egykor arisztokratikusan hangolt értelmiségi , Sém kései leszármazottja vált, nemcsak az emberi létezés normális arányainak szem elôtt tartására nem alkalmas, de alkalmazott, technikusi szerepköre miatt a szó szoros értelmében tudósnak sem nevezhetô, hiszen a klasszikus tudomány mûvelôje a dologi ismeretet is a lét normáihoz mérte, humán mûveltséggel rendelkezvén, az igazsággal hitelesítette. Miután a korábbi naiv állapot többé nem állítható elô, miután a spontán módon átadódó hagyomány a civilizációval együttjáró ismerettermelést, mûvelôdést a jövôben már nem hitelesíti, az értelmiségi szerepet megújító embernek a maga tulajdonképpeni ontikus mélységében és szélességében kell átfognia az ôt testvérétôl, Hámtól elválasztó különbséget, fölmérnie az élet és a lét között tátongó, de a hagyomány korrekt és hiteles intellektuális kezelése révén mégis bevilágítható szakadékot, mely végsôsoron minden jelenbeli konfliktusunk forrása.

Sémnek a jövôben sem egyszerûen szeretnie, értenie, szánnia kell Hámot, amint azt Hám, a problémáiba belegabalyodó, az atyai átok terhét cipelô és Sémnek a szeretetet, a megértést sugalló, tôle azt hisztériásan követelô testvér gondolja. Ha Sém szíve csak egyszerûen megesik az ellentmondásaival viaskodó Hámon, elveszti önmagát, fölöslegesen és értelmetlenül a másikhoz hasonul, a helyzetet még reménytelenebbé téve, fonák módon maga is az élet rabjává válik. Igaz, Hám számára bosszantó és elfogadhatatlan a testvérétôl ôt elválasztó különbség, de Hám szenvedésének nem Sém az oka, Sém példája a másikban a maga tulajdonképpeni állapotát nem elôidézi, csak utólagosan tudatosítja, a tudat szintjére hozza (minthogy a probléma nem egyszerûen a tudatban van), s ezáltal az, ha elevenebben is fáj, egyben kezelhetôbbé válik.

Sémnek az a dolga, hogy a lét normális arányainak helyreállítását sugallva, felelôsséget érezzen testvéréért, Hámért, aki hozzá hasonlóan Noé fia, azé az atyáé, kinek a szerepét ô, az elsôszülött fiú hivatott vállalni. Ha Hám belátta, hogy nem hivatott a hagyományt önállóan kezelni, hogy a maga erejébôl nem tudja dolgaiban az igazságot érvényesíteni, Sémnek, az elsôszülött fiúnak kötelessége, hogy öccsét a lét igazságára figyelmeztesse, hiszen az életszeretetbe belefeledkezô Hám lénye is a létben gyökerezik, ha ô maga nem is tud arról, vagy ha ô hajlamos is megfeledkezni róla. És nem szükséges, hogy a felelôsségtudattól motivált Sém szellemi vállalkozásában bármi fensôséges, bosszantóan kioktató, sértôen erôszakos legyen, mert amirôl beszél, amit elôad, az a polgári korszakot követôen elôálló új helyzetben teljes mértékben intellektuálisan átlátható, s ha Hám a maga erejébôl nem is találná meg az igazság kiderítésének legalkalmasabb módját, józan eszével a kész megoldást elfogadhatja, s amennyiben mint tisztes polgárnak egyébként van ereje megbirkózni a puszta ember voltából ráháruló föladattal, ha értelmét valamely gonosz akarat nem homályosítja el, az igazságot megtapasztalhatja, a Sémtôl hallott igazságot a maga személyes igazának tekintheti.

Felelôsségtudatát Sém kedvezmények és intézményes biztosítékok híján a jövôben akkor érvényesítheti, ha belátja és beláttatja, hogy vállalkozásának ma már nincs semmiféle kultúrtörténeti akadálya, s ily módon minden jóakaratú, a józan ész szavára hallgató ember támogatására számíthat. Ilyen nagy erô szabadul fel ugyanis annak következtében, hogy a tradicionalista intézmények és elôföltevések legújabb kori eltávolítása nyomán a kultúrhagyomány egésze intellektuálisan beláthatóvá, individuálisan megközelíthetôvé válik, hogy a kultúrhagyománnyal meghasonló romantikus démonikus szellem, amely a lét tapasztalatától megfosztott polgári rendet annyira labilissá (s egyben persze annyira dinamikussá) tette, megszabadul az anyag rabságából, kilép a pragma,a praxis labirintusából, megkapja a közvetlen, személyes kultúrtörténeti léttapasztalás lehetôségét. Az igazság érvényesítésének útjában ezután csak a rosszakarat és az ostobaság áll, amelynek jelentôségét természetesen nem kell lebecsülni, de amelynek mint kultúrtörténeti vonatkozással nem rendelkezô gyakorlati problémának a semlegesítése nem Sémre, az értelmiségire, hanem Hámra, a tisztességes polgárra vár.