botho strauss

jeannie

párbeszédrészlet a parkból

Két férfi, szemben álló tárgyalófelek vezetôi, az ebédszünetben egy parkban sétálnak.

Elsô férfi:kivesz egy fotót a levéltárcájából. Nézze, ez a lányom, Jeannine.

Második férfi:Én semmit se tudok kivenni ezen a képen.

Elsô férfi: Hogyan? De hisz látja: ez a kicsi itt az én kicsim.

Második férfi: Semmit sem látok.

Elsô férfi: visszaveszi a fotót

Adja ide. Micsoda faragatlanságra vall így viselkedni.

Második férfi: Olyan fotót mutat nekem, amin az égvilágon semmi sem látszik.

Elsô férfi: Maga hülyének néz engem? Ez itt az én kedves gyermekem. Ezt csak látja tán?

Második férfi: Még csak körvonalaiban sem ismerhetô fel.

Elsô férfi: egy másik fotót vesz elô a levéltárcájából

És ez mi?

Második férfi: Ez az Empire State Building.

Elsô férfi: Aha. Tehát mégsem vak. Tényleg azon tanakodom, miért épp önnel sétálok ebben a parkban.

Második férfi: Biztosan megvan rá az oka.

Elsô férfi: És mi az, kérem?

Második férfi: Most, a tárgyalás szünetében feltehetôleg ki akarja használni az alkalmat, hogy velem, a másik fél egyik tagjával úgy találkozhasson, mint ember az emberrel. Ez teljesen normális.

Elsô férfi: Világosan érzékeltette, mit tart egy ilyen gesztusról.

Második férfi: Ha egy fekete fotót, egy teljesen feketét tart az orrom alá, ne csodálkozzék, ha nem közeledem önhöz.

Elsô férfi: Hagyja abba! Ön gyötör engem. Újabban ez is az emberei tárgyalási taktikájához tartozik?

Második férfi: Nem szeretném tudni, mit szólna ahhoz, ha közülünk valakinek az az abszurd ötlete támadna, hogy egy fekete fotót mutasson önnek, és azt mondaná, hogy ez a világon a legkedvesebb neki. Ön, aki minden további nélkül állítja, hogy semmi szemmértékünk nincs és egyáltalán nincs szem a fejünkön!

Elsô férfi: Siel úr! Esküszöm önnek: én látom a gyermekemet!

Második férfi: Bizonyára. Hiszen ez önre vall, ennek már a tárgyalóasztalnál is tanújelét adta. Képzelgésekbôl indul ki tények helyett.

Elsô férfi: De hisz ön az, aki a lányom létezését kerek-perec visszautasítja, teljes egészében tagadja.

Második férfi: Hallgasson ide, Fenn. Használjuk ki a szünetet. Menjünk, szívjunk egy kis friss levegôt, és kérem, mutasson egy rendes képet a lányáról.

Elsô férfi: Várjon! Lennie kell még egy másiknak is nálam. Igen, itt van... De itt még nagyon kicsi, úgy értem, szinte még csecsemô... Nem! Nem mutatom meg.

Második férfi: Ide vele!

Elsô férfi: Ne szakítsa el, kérem! Ne szakítsa el! Nem sok minden vehetô ki belôle, kissé sötét és még olyan kicsi volt...

Második férfi: egy futó pillantást vet a képre, aztán visszaadja

Elsô férfi: Hogy? Mit mond? De én megmondtam, hogy ez egy sokkal rosszabb fotó, mint a másik..., de körvonalaiban, körvonalaiban tán csak fölismeri a gyereket, nem?

Második férfi: Fenn, ön kisebbfajta pszichológiai háborút folytat ellenem az ebédszünetben.

Elsô férfi: Inkább hagyjuk egymást békén, míg nem késô. Ön abból farag viccet, ami nekem a világon a legkedvesebb.

Második férfi: Még a saját, állítólagos gyerekét sem sajnálja, hogy egy durva, érzelmileg irányított csalási manôverben visszaéljen vele.

Elsô férfi: És önnel menjek vissza egy objektív tárgyalásra?

Második férfi: Ne aggódjék. Abszolúte nem befolyásol az ön eltökélt tudatelhomályosítási kísérlete.

Elsô férfi: Mondok egyet önnek: csak akkor ülök újra egy asztalhoz magával, ha kész elismerni az én kis Jeannine-om fényképi megjelenését.

Második férfi: Amennyiben valóban van egy kislánya, és amennyiben egy olyan lényrôl van szó, amely fotográfiai úton leképezhetô, akkor csupán egy rendes fotót kell mutatnia róla, és haladéktalanul újra kezdôdhetnek a tárgyalások.

Elsô férfi: Ez már megtörtént.

Második férfi: Egy szót se errôl.

Elsô férfi: Tulajdonképpen észre sem veszi, milyen kegyetlen? Képzelje csak el, ha itt lenne a kicsi, és át kellene élnie, hogy ön úgy tesz, mintha egyáltalán nem is látná! Pedig egy ilyen gyermeknek már így is épp elég nehéz megtalálnia a helyét az életben. Erre ön idejön, és a tetejébe még azzal zaklatja, hogy kételkedik a létezésében.

Második férfi: Ha a lánya itt állna ön mellett, nem kellene szót vesztegetnünk miatta.

Elsô férfi: Persze, hogy nem! Ugyanis észre sem venné! Ön valószínûleg gyermekvak. Ahol egy egészséges ember gyermeket lát, ott ön csak fekete foltot.

Második férfi: Ha én gyermekvak vagyok, akkor ön látszatgyermekekkel kereskedik, uram.

Elsô férfi: Szörnyetegi mivoltában természetesen nincs abban a helyzetben, hogy felismerje az ön mellett lévô embert, nemhogy még egy gyereket, még ha csak körvonalaiban is. Ez egyszer s mindenkorra nyilvánvaló.

Második férfi: A "szörnyeteggel" az imént végleg túllépte a határt!

Elsô férfi: Ami a gyermekemmel szemben tanúsított viselkedését illeti, csak szörnyetegnek tekinthetem. Más logikus magyarázat nincs.

Második férfi: Pontosan tudja, milyen gonosz szellemet fest a "szörnyeteg" szóval a falra. Még egy négyszemközt folyó magánbeszélgetés sem jogosítja fel arra, hogy megsértse a politikai illem határait.

Elsô férfi: Egy beszélgetésben négyszemközt, melyben két szem nem beszámítható, alapjában véve bármilyen tetszôleges szellemet a falra festhetek, egyáltalán nincsenek határok, amennyiben nincsenek tanúk sem.

Második férfi: Ez az a pont, amikor végre felfedte az igazi arcát, és nekem hívnom kell a jegyzôt.

Elsô férfi: Azt akarja ezzel mondani, hogy hajlandó folytatni a hivatalos tárgyalásokat anélkül, hogy bármelyik vitapontot is kiiktatnánk, tehát beleértve az egész Jeannine-témát?

Második férfi: Erre nemcsak hajlandó vagyok, hanem kötelességemnek is érzem. Egy olyan esetben, mint ez, amelyben az egyik fél, mármint ön, hathatós magánpolitikai eszközök bevetésével akarja elérni a célját, szinte lehetetlen a szellemi és a lelki tényezôk elkülönítése nézeteltérésünk tárgyilagos részétôl. Az egészet csakis egy problémaként lehet és szabad tárgyalni.

Elsô férfi:Tökéletesen egyetértek. Abszurd is lenne, ha a tárgyalóasztalhoz visszatérve úgy tennénk, mintha nem történt volna meg ez a parkbeli beszélgetés.

Második férfi: Mintha nem próbált volna meg privát feketefotókkal rászedni bennünket.

Elsô férfi: Mintha nem próbálta volna meg a legkedvesebb fényképeinket befeketíteni!

Második férfi: Úgy vélem, mindkettônknek azonnal be kell számolnunk delegációnknak errôl a komoly esetrôl. Az ön tudatalatti félrevezetési kísérletérôl...

Elsô férfi: Az ön brutális gyermektagadási kísérletérôl...

Második férfi: Politikai ellenfelének a személyiséghasadására tett kísérletérôl, röviden, mindezek a kísérletek nem maradhatnak titokban.

Elsô férfi: Észrevennék rajtunk.

Második férfi: Minden valószínûség szerint összesúgnának a hátunk mögött, és azt kérdeznék, mi az ördög játszódott le vezetôik között.

Elsô férfi: Teljesen igaza van. Mindkét félnek tiszta vizet kell önteni a pohárba.

Második férfi: Ön akar tiszta vizet önteni a pohárba?

Elsô férfi: Ugyan kérem. Itt vannak a fotók a kezemben.

Második férfi: Nekem pedig itt van a szemem a fejemen.

Elsô férfi: Tudja, Siel úr, ha ez a park itt egy lakatlan sziget lenne az Indiai-óceánban és olyan egyedül lennénk, mint Robinson és Péntek, akkor idôvel talán még célhoz is érhetne ezzel a sötét módszerrel. Egyszer azt mondanám: Á, ugyan már. Nekem ugyan mindegy. Én látom, amit te nem látsz. Kész. De itt, egy modern társadalom közepén, ahol elég, ha a következô sarkon megmutatom valakinek a képeimet, és már be is bizonyosodott, hogy igazam van...

Második férfi: Próbálja csak meg. Csodálkozni fog. Egyébként egy paritatív bizottságban megint egészen másképp néznek ki a dolgok. Abból indulok ki, hogy az embereim határozottan az értelem pártjára állnának, míg, gyanítom, hogy az ön érdekképviselete, mint mindig, az értelmetlenség és az illúziók blendéje mögé sáncolná el magát.

Elsô férfi: Akkor szabad kérdeznem, lát egyáltalán lehetôséget a megegyezésre?

Második férfi: Elképzelhetô, hogy nagyon engedékenyek leszünk önnel, és magunkévá tesszük azt a nézetet, hogy a fotóin korábban, egyszer látható volt olyasmi, mint egy valódi gyerek.

Elsô férfi: Ezzel semmilyen körülmények között nem elégednénk meg. Legfeljebb ötszázalékosan megsárgult levonatot hagynánk helyben.

Második férfi: Mi a teljesen feketébôl indulunk ki. Legérzékenyebb elképzelési tartalékaink latbavetésével legvégsô esetben is csak a sápadt fény határáig mennénk el. Az lenne a fájdalom határa. Több nincs benne. Ezt tudnia kellene.

Elsô férfi: Nos rendben. Most látom, merre vette az irányt. Elhiheti, hogy oroszlánként fogok küzdeni, hogy épségben hozzam ki a gyermekemet ebbôl a következô összecsapásból.

fordította: Joó Vera

A hétköznapi banalitás és a misztikus jelentés konfrontációi és beidegzôdései a kiindulópontja A park címû drámának (1983). A hagyományok tárházából Strauß a Szentivánéji álmot emeli ki, melynek cselekménye alkotja a darab vázát. Más Shakespeare szereplôk és történetek misztikus elemei keverednek a jelen bonyolult érzésvilágába, klasszikus versmérték és modern készszöveg alkotja a dráma nyelvezetét. Ezek az alkotóelemei egy meglepô és célozgató ötletektôl elbûvölô átváltozás-játéknak, amely azonban nem egy régi, kifürkészhetetlen komédia újraírása, hanem az azzal való végelszámolást és pusztulást dokumentálja. Oberon missziós kísérlete, az ôsalapból metszett jelenkori embert új vággyal életre kelteni és fagyos józanságát felolvasztani, az ellenkezôjébe csap át: nem az emberek váltódnak meg, hanem az istenek kezdenek egyre inkább hozzájuk hasonulni és egy hétköznapi szerencsétlen társadalom részeként pusztulnak el. A szép látszat, a mûalkotás mítosza az elzûlött valóságban törik szét. Straußnál természetesen soha nem ilyen egyértelmû a mondanivaló, mert a színház varázsa a darab végén még tovább hat: "ez a paradicsom", így hangzik a minden józanság és illúzióvesztés elleni dacos beszéd a darab specifikus vonzereje, ahogy ez Straußnál gyakran elôfordul nem annyira az átfogó dramaturgiai képben, mint inkább az egyes jelenetekben áll, sôt azokban a töredékekben, amelyekben a misztikus történés ütközik a durva, leplezetlen valósággal és a poétikus ellenkép tárul a szemünk elé. Ez a hasadás egyébként azzal a következménnyel is jár, hogy a szereplôk belsô meghasonlásukon és kettôslénységükön túllépve gyakran meglehetôsen kabarészerûen jelennek meg. Ilyen az itt idézett részlet is, mely végül nem került bele a darabba.