stephan zweifel-michael pfister

sade:
a politika forradalmi erotikájának útján

„A filozófia fáklyája
az ondóban lobban el."
(Sade)

„A szabadság az erotika
intellektualizálása, az
intellektus pedig a fej
erotizálása."
(Jean–Noel Vuarnet)

Franciaország a forradalmi ünnepségek sodrásában színházi elôadásokról és egy kiállításról szóló cikkek kapcsán újra felfedezte de Sade márki (1740-1818) alakjában azt a figurát, akinek a kezében összefutnak és szinte kibogozhatatlanul fonódnak össze az akkori politikai viták szálai. Ha valaki ma Sade-ot saját politikai céljaihoz akarná felhasználni, ugyanazzal találná magát szemben, amit az ancien régime, vagy a robespierre-i „terror", vagy a bonapartista restauráció a végsôkig kiélezett: Sade az a neveletlen, Ubu-szerû gyermek, ki nevetve a köldökét nézi, és az ösztönök nevében minden ideológiának és kormányzatnak nyelvet ölt, és a hátsófelét mutatja. Így aztán többé-kevésbé minden értelmezô rossz úton járt, aki Sade gazdag életmûvébôl fabulát akart kivonatolni, hogy azt (napi) politikai célokra használja fel. Mert Sade élete és gondolkodása ellentmondások határtalan hálózata, melyet ugyan határozott elv szôtt, ám soha nem határozott jelentésen alapul, és dialektikusan sem értelmezhetô.

áttekintés

Bár már Georges Bataille is óva intett attól, hogy Sade-ot à la lettre olvassuk, ô maga is áldozatul esett ennek a kísértésnek: à la lettre olvasva, az „isteni márki"-ban egy eljövendô forradalom „védôpatrónusát és tanítómesterét" (A. Pfersmann), és szuverén pazarlását látta. Gilbert Lely, Sade biográfusa ellenforradalmárnak tartja a márkit, Pasolini pedig legutolsó filmjében, a Salo, vagy Sodoma 120 napjában a fasizmus szomszédságába utalta. Mások, mint Siegert, a 68-as osztrák marxista Sade-ot mint „szexuál-ökonomikus korai szocialistát" értelmezi, olyasvalakiként, aki nemcsak Freud, hanem Marx elôfutára is volt. Míg Pierre Klossowski szerint Sade osztályának sírját ásta meg azzal, hogy az arisztokrata individualizmust a „dzsungel törvényeként" leplezte le, Simone de Beauvoir nem akarja a forrdalmár nemest semmiféle osztályba sorolni, és érvelését így egészíti ki: „Minden pillanatban emberek ezrei szenvednek és halnak meg feleslegesen és jogtalanul, és minket ez nem érint meg: létünk csak ezen áron lehetséges. Sade érdeme volt, hogy a közömbösség helyett a kegyetlenséget választotta. Kétségtelenül ez az oka annak, hogy éppen napjainkban oly nagy visszhangra talál, ma, amikor az egyén kevésbé tudja magát a kegyetlenség áldozatának, mint inkább a jó lelkiismeretének."

Vitathatatlan, hogy Sade mindig is politikai kulcsfigura volt: huszonkilenc börtönév alatt háron különbözô rezsim áldozata, halála után pedig mûve több mint egy évszázadra a cenzúra karmai közé került. A cenzúra eltörlésével Sade lobbanékonysága egyre inkább az egyetemi viták papírhegyeibe temetkezik, melyek pozotivista liberalitásukban nem kevésbé bomlasztóak, mint a restauráció romantikus firkászainak ítéletei, akik legalább odaítélték Sade-nak a szörnyeteg státuszát, melynek nihilista potenciáját gyökerestül ki kell írtani.

a.

Egy 1934-ben hamisított iratok segítségével publikált életrajzban Jules Janin felindultan így ír: „Nem más, mint véres hullák... üstöket fûtenek, kínpadokat ácsolnak, koponyákat törnek, lenyúzzák az emberek gôzôlgô bôrét... és ez megállás nélkül minden oldalon, minden sorban (...). De Sade márki politikai üldöztetés érdekes áldozatának mutakozik! Egy mártír! A mártír! Egy mártír! Egy mártír! De Sade márki mártír!" A tudatlanság kórusából kiválva Flaubert, Baudlaire, Swinburne és a szimbolisták mindenek felett tisztelték a „Gonoszok evangélistáját", míg a köznép körében olyan emberekrôl szóló hírek kaptak szárnyra, akik Sade mûveinek olvasása után húsz évet öregedtek – Sade varázsában –, a második olvasás pedig az ôrületbe kergette ôket.

Sade már életében kéjsóvár kapzsinak számított, és Justine címû regényét „Robespierre a könyvek között" címmel illették. Ma persze szórakoztató Restif de la Bretonne, az Anti-Justine pornográf ellenjátékosának és alkotójának szörnyülködését olvasni: „Én azonban ismerek egy könyvet, mely sokkal veszélyesebb mindannál, amit eddig megneveztem: a Justine. Kegyetlenségre csábít. Danton serkentôszerként olvasta." Ezzel szemben Sade számára inkább életveszélyes volt, mint szórakoztató, hisz hamarosan a rendôrség mumusa is lett, mely, – mint ahogy a korabeli dokumentumokból kiderül – attól félt, hogy Párizs máris tele van olyan földalatti felforgató libertinus szervezetekkel, amelyrôl Sade a Julietteben (1797) mint a „Bûn Baráti Társasága" ír. Bár (vagy éppen mert,) ebben a társaságban meg volt tiltva a (napi) politizálás és mindennemû politikai beavatkozás, programjukban, mely a család, az erkölcs és az értelem megszüntetését tûzte ki, komolyabb fenyegetés rejlett, mint az az idô tájt százszámra nyomtatott röpcédulákban és leleplezô cikkekben. A veszély, mely Sade részérôl a forradalmi rendet fenyegette, a társadalmi viszonyok vakondszerû aláásása volt az individuum radikális felszabadítása által. Ezt a közösség (Marat), illetve az individuum (Sade) forradalmasítása közti ellentétet Peter Weiß fedte fel híressé vált Marat/Sade címû darabjában, amelyben Sade elfordul Marat szocialista tervezetétôl: „Elôször lehetôséget láttam a forradalomban / (...) egy orgiára mellyel a régi álmok sem vetekedhetnek / (...) most már látom / hová vezet / (...) az egész elsorvasztása / lassú felolvadás az egyformaságba."

Philippe Roger teljesen jogosultnak érzi Sade ezen magatartását és politikai vizsgálódását, ám hozzáteszi, hogy Sade-ot lényegében apolitikusan el kell utasítani. Mégis Sade-nak nyilvánvalóan a politikai kategóriáktól való elzárkózásában rejlik igazi politikai lobbanékonysága és lényege, még ha individualista elszigetelôdése el is szakította az élettôl. Mert éppen az a kísérlet, hogy szuverén, teljesen szabad és a tömeg uniformizáltságától mentes individuumként éljen, tette Sade-ot kitaszítottá. A mindenkori kormány tudatlansága és hatalom arroganciája törte meg. Az ösztönök kiélését nem lehetett és nem volt szabad megengedni, mert az egész társadalom erotikus vitustáncba fulladásával fenyegetett. A destruktív feloldás erôi, melyek Sade szerint az erotika rugói, „politikájának" rugói is. Ha igaz, hogy az erotikában a szexualitás hatalom, akkor a politika mezején a leplezetlen sade-i szexualitás eszméletlenséget okoz: az individuum ilyetén ájulása a társadalom hüvelykszorítójával szemben állandó tényezôként vonul végig Sade életén.

bepillantás

„A fôméltóságú herceg palotájában születtem és nevelkedtem, akinek családjából anyám származott és aki körülbelül olyan idôs volt, mint én. Azon voltak, hogy összebarátkozzunk, hogy gyermekkoromtól tartó barátságunkra hivatkozva egész életemben támaszra számíthassak; de a rajtam idônként elhatalmasodó hiúság (...) gyermeki játékaim során egy nap csorbát szenvedett, amikor össze akart veszni velem (...), úgyhogy csökönyösségét minden gondolkodás nélkül veréssel bosszultam meg, semmi sem fékezhetett..."

Ezt az ebben a szadista ôsjelenetben látható és életrajzilag ábrázolt, hajlíthatatlan akaratot Sade egész életében megôrizte: „Fogadjatok el úgy, amilyen vagyok, soha nem fogok megváltozni."

Jóllehet, e tulajdonságának köszönhetjük Sade márki ostorozó jellemét, de makacssága miatt kétségkívül bele kellett kostólnia a homoszexuális kiruccanásairól híres Louis-de-Grand kollégium istenfélô oktatóinak édes ostorcsapásaiba.

„Akkor kitört a háború és azon fáradoztak, hogy szolgálatba állítsanak és neveltetésem befejezése lekerült a napirendrôl..." Sade tanulási buzgalmát – nevezetesen erotikus téren – persze nem lehetett megfékezni: „Németországban, ahol még legényemberként hat hadjáratban vettem részt, biztosítottak arról, hogy egy nyelv alapos ismeretéhez feltétlenül szükséges rendszeresen együtthálni az adott ország asszonyaival. Errôl a vezérelvrôl meggyôzôdve egy téli kvártélyozásom idején Cleves közelében egy jó kövér bárónôvel ékeskedtem, aki háromszor-négyszer annyi idôs volt, mint én, és nekem tetszô módon tanított. Hat hónap múlva úgy beszéltem németül, mint Cicero."

Amilyen szórakoztató a felszín, olyan sivár a katonaságot gyûlölô Sade akkori életének mélye: „Kevés barát, talán egy se, mert nincs egy igazán ôszinte se (...) Önszeretetem még még ma is szenved attól, ha arra gondolok, hogy csak azért szerettek, mert jobban fizetek, mint másik. A hétéves háború után is minden esetben, ha idegölô szerelmi afférban szolgáltattam ki magam, csak elutasítással válaszoltak". Világos, hogy amikor Bataille azt mondja, hogy Sade éppen az erotikában kísérli meg „az emberi lények elszigetelôdését, diszkontinuitását mély kontinuitás érzése által pótolni", akkor alapvetôen félreérti a szadomazochizmust, mert Sade legyôzte csalódásait, mégpedig az individuum határain belül maradva, a diszkontinuitásba kapaszkodva. A fôként a szexualitás síkján lejátszódó találkozások – Sade mûvében is – szükségszerûen konfliktushoz vezetnek: erôszakhoz általánosságban, szadomazochizmushoz különös esetekben. Az önvédelembôl kialakuló egyre zártabb magányt fenyegetô szerelmi viszonyok zavarják meg, a sade-i ember azonnal megkínozza, meggyilkolja és megsemmisíti a másikat, és ha az agressziós ösztön saját személye ellen fordul, végül önmagát is: az önpusztítás a sade-i libertinus filozófia logikus következménye. Az autodestrukció ezen mérge belopódzott Sade életébe, bár nem érvényesül olyan radikálisan, mint a sade-i regényhôsök cselekedeteiben. Mindamellett szerencsétlen kezei között a legkisebb kihágásból is tartományra szóló botrány lesz, úgyhogy Sade hamarosan feketehumorral állapítja meg: „Ha Provence-ben macskát korbácsolnak, mindenki tudja, hogy de Sade márki tette." De mindezt valószínûleg túlélte volna, ha környezetét tudat alatt nem provokálja olyan mértékben, hogy felesége húgával – az akkori viszonyok közt – vérfertôzô kapcsolatot kezdeményez, amivel halálos ellenségévé tette gazdag talárnemességbôl származó, befolyásos anyósát. Miután bosszúja elôl kétszer megszökött a börtönbôl, és miután egy régi, effigie halálos ítéletet bizonyíték hiányában érvénytelenítettek, Sade végül mint a nemesi családok sok nem kívánatos fia a hírhedt lettres de cachet alapján jogítélet nélkül hosszú évekre Vincennes és a Bastille nyirkos-hideg tömlöcébe került. Ott tanulmányozta korának filozófiai fômûveit, a materialista ateizmus és az egzisztencialista magány filozófusává vált. Nietzschéhez hasonlóan minden értéket átértékelt, míg a bûn erkölccsé, az erkölcs bûnné vált, és végül egy olyan világértelmezéshez jutott el, melynek középpontjában kozmológiai síkon az örök mozgás, politikai síkon a permanens forradalom, individuális-morális szempontból pedig az emberi ösztönök hajtóereje állt. Férfiként az elsô években Sade-ot a kielégülés teljes távolléte, a vágyak parancsoló jelenléte kínozta. Forrt a vére, fôtt a feje, és töretlen vitalitásának erejével a Bastille gonosz szelleme lett.

Ahogy a Sade-dal távoli rokonságban álló Comte de Mirabeau, akit ugyancsak a családja jóvoltából zártak börtönbe, úgy a „bebastille-ozott" márki is beírta magát a libertinizmus hagyományába, melynek mûvei immoralizmusukkal, ateizmusukkal és felvilágosult féktelenségükkel az ancien régime és hagyományos értékmérôinek hanyatlását elôlegezték. Baudlaire késôbb meg is állapította, hogy a francia forradalmat ilyen libertinusok csinálták. De Sade hajlamos volt elvágni magát a külvilágtól, már az elsô adandó alkalommal összeveszett Mirabeau-val, az egyetlen többé-kevésbé egyívású és vele rokonérzelmû emberrel. Levéltorpedóval szabályos gerilla háborút indított a börtönvezetôség ellen, és mindent arra tett fel, hogy felvilágosítsa fogolytársait jogaikról, többszöri felkelésre bújtsa ôket, és fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy ígéretekkel, melyeket soha nem szándékozott megtartani, menekülési utakat találjon. Egyszer azt a hírt ejtette el, hogy megmérgezték az ételt, aztán meg a legmeredekebb különkívánságokkal fárasztotta „értékes ôrei"-t (Cormann) a koszt javítására vonatkozóan, az ôrök, látogatók láttán pedig, akiket nem szívlelt, olyan kirohanásai voltak, hogy a végén már nem merték borotválni, és a celláját takarítani. Végül már sétálni sem engedték, mert 1789-ben, a nép forrongó hangulata miatt élesre töltötték a Bastille ormán az ágyúkat és attól tartottak, hogy Sade egyik rohamában meggyújtja ôket.

b.

De Sade-nak más eszköz került a kezébe, amivel a nép figyelmét a Bastille-ra vonta: 1789 július 2-án egy víztöltésre szolgáló tölcsér segítségével nagy tömegeket gyûjtött össze a Bastille elôtt elmenô emberekbôl. De Launay, a börtönigazgató a következôket írta: „Sade tegnap az ablakba ült, és teljes erôböl ordított, az egész környék és a járókelôk hallották, hogy a Bastille foglyait megfojtják, meggyilkolják és hogy a segítségükre kell sietni. Ma megismételte a kiáltozást és hangos panaszait. Ilyenkor nagyon veszélyes ez az ember. (...) Eljött az ideje, hogy megszabaduljunk tôle, akit semmi sem tud megfékezni. (...) Lehetetlen a tornyokon sétára engedni. Mivel az ágyúk töltve voltak, nagy veszéllyel járt volna. (...) Bejelentette, hogy a kiáltozást meg fogja ismételni." Ellenintézkedésként Sade-ot július 4-én meztelenül kirángatták az ágyából és hat férfi a charentoni bolondok házába szállította. Áthelyezése után már sejtette, mi vár rá, és sürgette feleségét, amilyen gyorsan csak lehet, mentse ki nyomdakész kéziratait a Bastille falának repedéseibôl. De neje nyilvánvalóan nem sejtette meg a közeli összeomlást, mindenesetre úgy döntött, július 14-én megy a Bastille-ba, kissé késôn: a Bastille-t bevették, és Sade már csak „véres könnyeket" hullathatott börtönben írt mûvei többségének elvesztése miatt (többek közt az elsô, századunkban újra felfedezett Szodoma 120 napja és a Justine elsô változata miatt). Sade már akkoriban felfogta, hogy a hatalom késélen táncol: most másképpen jelentette be, mint korábban, hogy szabadulása esetén tiltakozását már nem a királynál, hanem az Assemle Nationale elôtt, vagy az autonómmá vált bíróság elôtt fogja elôadni. De Sade-ot késôbb engedték ki, mint remélte, csak 1790 tavaszán a királyi lettres de cachet jogérvényességének megszünése után. Visszanyert szabadsága elsô hónapjaiban ellentmondásos érzések lettek rajta úrrá: hordó nagyságúvá fújódva, heves szemfájdalmakkal, asztmásan, reumásan, teljesen eladósodva, embergyûlölôként és teljesen kedvetlenül került ki a börtönbôl. Bár üdvözölte az összeomlást, regénypublikációi és színdarabjai bemutatásának kilátásait, eleinte mégis ösztönösen az ellenforradalmi Clermont-Tonnerre unokafivérek monarchista klubjához csatlakozott, hogy minél hamarabb léphessen be citoyen actifként a köztudottan sansculotte Section de la Place Vendom-ba, a késôbbi Section de Piques-be (Robespierre). 1791 január 13-án eltörölték a Comédie Française cenzúráját és színházi monopóliumát, úgyhogy a színház és a pornográfia területén, mely a márki két örökös vesszôparipája volt, robbant a piac, aholis Justine címû regényével, valamint Oxtiern címû darabjával már a kezdet kezdetén a publikálandók között szerepelt. Miközben Sade szekciójában a titkártól a felperesen keresztül az elnök posztjáig emelkedett, 1792 ôszén Roland belügyminiszter közbelépése ellenére lerombolták Lacoste-ot, a provence-i családi kastélyt, valamint egy botrányba fulladt színházi elôadása miatt már ugyanez év márciusában finom visszavágásokat kapott. Ráadásul fenyegetve érezte magát fiai dezertálása és kivándorlása, valamint nevének emigráns listán való téves felbukkanása miatt. A kényes helyzet dacára Sade 1793 nyarán tiltakozásul már napokkal késôbb lemondott elnöki hivataláról közelebbrôl meg nem határozott „embertelenség" miatt. Itt persze a halálos ítélet törvénybe iktatásáról volt szó, melynek Sade egész életében esküdt ellensége volt. Mivel politikai írásait a szekcióval egyetértésben kellett megfogalmaznia, ôrizkednünk kell attól, hogy a benne foglalt javaslatokat, mint például a petíció az erkölcs és az értelemkultusz ellen, látatlanban Sade krédójaként értelmezzük.

Szociális téren adódó kötelezettségei mellett, mint például a kórházi feltételek javítása, kiváltképpen az írásokból olyan Sade-ra jellemzô ötletek és kezdeményezések bontakoztak ki, melyek ellentétben állnak a robespierre-i vonallal. Sade alapvetôen a hatalommal való visszaélésre és felhalmozásra akart figyelmeztetni, mely a központi, Párizsban állomásozó hadsereg és a halálbüntetés elleni, valamint a nem demokratikusan a nép által megszavazott alkotmány elleni álláspontját fejezi ki. A Justine-ben mutatta be, hogy a szociális intézmények a döntô pillanatban minden további nélkül csôdöt mondanak, ezért szükséges valójában a népet felvilágosítani arról, hogy alapjában utasítsa el a családi barátságot és a szexuális ellenségességet, de minden katolikus, vagy deista babonát, és a korrupt jogot. Aki a „terror" idején ilyen szabadelveket hangoztatott, azonnal vérpadon végezte, csak a kor átláthatatlansága (illetve merész megvesztegetése), valamint Robespierre 1794 júliusában (Thermidor 9.) bekövetkezett rohama mentették meg Sade-ot ettôl a sorstól.

„Nemzeti fogságom, szemem elôtt a guillotine-nal százszor többet ártott nekem, mint az egész Bastille együttvéve..." Egy másik alkalommal támadás árán szabadulva Sade következetesen ôrizkedett a napi politika veszélyes labirintusától: „Én már csak nézô vagyok / aki semmibe nem avatkozik / én figyelek / és amit figyelek elraktározom / És körüláraszt a csönd" (Sade – Peter Weiß: Marat/Sade címû darabjában). De ezen óvatos és szemlélôdô magatartás dacára Sade továbbra is publikált a girondi polgárosodás és napoleoni moralizálás idején olyan írásokat, melyekbôl mindezek mellett a korra vonatkozó alapvetô álláspontját ki lehet olvasni. Épp a Filozófia a boudoirban címû mûben figyelmeztet egy új zsarnokságra, amit Napoleon meg is valósított; a Justine késôbbi változatában és mindenekelôtt a Juliette-ben aztán többszörösen a gonosz és a jó, a jobb és bal pozíciójába menekül. „Justine, c'est moi", adja Robbe-Grillet a márki szájába, ki valóban, akár regényhôsnôje, örökös áldozat volt: a cenzúra újabb bevezetésével Napoleon hatalomralépésekor erotikája és erkölcstelensége egyszeri szabadjára eresztése romlásba döntötte Sade-ot. A Nouvelle Justine/Juliette újranyomása idején életének utolsó tizenhárom évére politikai fogolyként a charentoni bolondokházába toloncolták, ahol – mint eddig – írással, valamint színdarabok terápiás betanításával folytatta harcát a társadalom megmerevedése ellen. Csak kevés kéziratot tudott kicsempészni a bolondokházából, a maradékot – közte a monumentális Les journées de Florbelle-t – családja tûzre vetette. A családi kincsek közt fennmaradtakat Thibault de Sade gyûjti össze az eddig nyilvánosságra nem hozott írások tíz kötetes kiadása és egy biográfia számára. Ô az elsô utód, aki Sade utolsó kívánságát szerencsére nem teljesíti: „Ha síromat befedik egyszer, tölgyfákat ültessenek rá, amik alatt késôbb (...) sírom nyoma is eltûnik a föld színérôl, ahogy azt is remélem. hogy emlékem elszáll az emberek fejébôl..."

áttekintés

Aki a márki politikáról valott vaskos téziseire szomjazik, annak szépprózai írásaira kell hagyatkoznia. De aki buzgóságában a sade-i politikai kijelentések Augias-istállóját kitrágyázza, és teljesen átsiklik a márki írói képességein, azzal könnyen megeshet, hogy mint Georg Rudolf Lind az Insel Taschenbuchnál újra kiadott Írások a forradalom korából elôszavában az Aline et Valcourban szereplô optimista déltengeri utópiát, a Tamoét-t komolyan, Sade ôszinte politikai állásfoglalásaként értelmezi. Különösen mulatságos a szigetutópia konvencionalitása és a példaképektôl való rejtett idézés feletti rosszallás, hiszen a korszellem mégiscsak közismert és szórakoztató paródiájáról van szó, a korszellemérôl, mely örömest hódolt Rousseau-ék távoli légvárakban bujdosó „jó vadakról" szôtt elképzeléseinek. Ugyan hol találnók még egy Sade-értelmezôt, aki felelôssége teljes tudatában azt állítja, hogy Sade üdvözli a deizmust, a házasságtörés büntetését, a homoszexualitás és a vérfertôzés üldözését, valamint a prostitúció-, forradalom- és mûvészetellenességet?

Természetesen akad néhány olyan pont, mely úgy látszik többé-kevésbé egyezik Sade felfogásával, mint például a (házasság)jog liberalizálása, a tulajdon eltörlése, az alapvetô pacifizmus, vagy a gyermek családon kívüli, állami nevelése. De ezek az utóbbi pontok tisztábban és világosabban vannak kifejtve a Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer címû pamfletben. Teljesen eredetien hatnak a jószívû dél-tengeri tôrzsfônök, Zamé bizonyos kijelentései, aki egyfajta cukormázas eszményképe Sade-nak mint Lacoste, Provence falujának hûbérura: „Csak egyetlen ellenségtôl kell félnem, mégpedig az állhatatlan, messze kalandozó európaiaktól, akik lemondanak saját lelki nyugalmukról, hogy ezzel másokét zavarhassák (...). Féktelenek, könyörtelenek és nyugtalanok, a föld szerencsétlenségére születtek, az ázsiaiknak katekizmust tanítanak, az afrikaiakat megbilincselik,az új világ polgárát kiírtják és a világtengerek közepén újabb szerencsétlen szigeteket keresnek, amiket leigázhatnak.

Az Insel-Verlag kiadásának alapvetô hibája, hogy az Aline et Valcour-ban kifejtett három utópia közül önkényesen kiragadja az egyiket. Mert a másik két utópiából is kihámozhatók bizonyos pozitív kijelentések. Rablók anarchista bandája kapcsán mutatja be Sade, hogy alapvetôen egyetlen nagyobb közösségben sem bízik, melyet az állam intézményesít, mivel az intézmények maga Zamé, a jó király keze közt is totalitárius egyenállamhoz vezetnek. Egy ilyen állam negatív képét a harmadik utópiában festi le, ahol a pap és a zsarnokok elnyomásban tartják az elbutult népet, az asszonyokat rabszolgamunkára fogják, és az elnéptelenítést siettetik (látható lesz, hogy az állam éppen az elnéptelenítés miatt újra anarchista csoportokra fog széthasadni). Sade szándéka itt az ancien régime hatalmasainak leleplezése. Hagyja, hogy kibeszéljék igaz gondolataikat, bár a hatalom jele éppen az, hogy hallgatásba burkolózik, vagy hogy Istenrôl, erkölcsrôl és értelemrôl szóló véget nem érô csacsogással ékesíti magát. Ilyen értelemben beszéli Sade, – ahogy Bataille mondja, – az áldozat nyelvét, és Albert Camus, késôbb pedig az ô nyomdokába lépô derék Peter Sloterdijk szuverén módon áttekintve megállapítja, hogy Sade semmiképp nem cinikus, hanem sokkal inkább Diogenész cinikusa és követôje, aki részt vesz az ancien régime játékában, és táncol a forradalom rondójában, hogy egyszer s mindenkorra lerántsa a leplet a hatalom arroganciájáról. Sade tulajdonképpeni tétele, mely nem pozitív, hanem inkább kritikus, ellenben csak akkor olvasható ki, ha mind a három utópiát ismerjük: mert akkor találjuk úgy, hogy a három ellentétes kormányzási forma három különbözô vallási nézettel cseng egybe, melyek az erkölccsel megintcsak nem állnak összefüggésben, melyet Sade a három különbözô uralkodó szexuális ösztönében lát megalapozva. Ilyen kérdést tesz fel a Juliette-ben: „Milyen szerepet játszik a szenvedély az ön politikai nézeteiben?" A válasz egyszerûen cseng: „A legnagyobbat."

Ha az egész regényt szemléljük, mely mind a három utópiát magába foglalja, akkor láthatjuk, ahogy Jean-Marie Goulemot Sade-kollokviumában levezette, hogy Sade saját osztályának veti szemére, hogy teljesen félreismeri a burzsoá kapitalizmus ökonómiáját, és harc nélkül adja át helyét annak a burzsoáziának, amely – ahogy Horkheimer/Adorno szerint Sade mûvét is értenünk kell – a gyakorlati ész abszolutizálásával a totalitárius államon belül szabad utat enged az ember kegyetlen ösztöneinek. Sade a végsôkig kiélezi ezt a forradalom utáni, polgári diszkurzust. Mert olyan következetesen hû marad a liberális, kapitalista logikához, hogy meg tudja mutatni, ez a határtalan szabadsághit saját tagadásában csúcsosodik ki. Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer címmel látja el Sade a Filozófia a boudoirban címû mûbe beépített pamfletjét, és ezzel mindenekelôtt arra akarja az állampolgárokat figyelmeztetni, hogy ne legyenek rabjai az új deista bálványoknak, sem az értelem- és erkölcskultusznak, ahogy azt a Forradalmi írásokban is követelte. Mert bármiféle elv abszolútizálása szükségszerûen egy új zsarnoknak nyit utat. Sade, aki végülis a jó és gonosz birodalmán túl éli világát, azt követeli, ne csak a halálos ítéletet, hanem minden törvényt szüntessenek meg, illetve csupán egy törvény maradjon érvényben, mely megvédi az egyént az állam törvényes elnyomásától és lehetôvé teszi, hogy megôrizze személyisége sajátosságait és hajlamait a kollektív uniformizálással szemben. Az elit-egyenlô állam feladatai a tulajdon megszüntetésére korlátozódnak és az ateizmus, a vérfertôzés, homoszexualitás, perverzió és kéjgyilkosság kastélyában nevelkedett polgároknak (mindkét nem részére) kényelmes, higiénikus örömházak berendezésére, ahová a férfiak és nôk megrabolt polgáltársaik tiltakozására megszavazott jog alapján bevezethettik az utcáról övéiket. Nem a munka és a produktivitás, hanem a kéj kéjre halmozása teszi tönkre a „jó polgárt".

Sade írása a válság írása. Sade politikája a válság politikája. És mivel az orgazmust válságként értelmezik, Sade politikája az állandó orgazmus politikája. Sade szövegében az orgazmussal nem törik meg a semmi, a csúcsponton a szexualitás energiáját hirtelen átveszi az értelem, amely az elméleti vitában újabb csúcspontra emelkedik, s ez nem más, mint erotikus kicsapongás... Ebben az értelemben abszolút kényszerítô erejû a Franciák, ha republikánusok akartok lenni... pamflet, másképp, mint ahogy a Filozófia a boudoirban Insel-féle kiadásában olvasható, mely egy fiatal lány elôítéletektôl mentes szexualitásra nevelésérôl szól. Miután a libertinusok megmutatták a fiatal Eugenie-nek, hogy a passzív szodómia (anális viszony) véget vet a nô elnyomásának mint a termékeny szaporodás melegágyának és ráadásul nagyon izgalmas is, a pamflet elmagyarázza a szodómia elveit, és a libertinus köztársaságában polgári kötelezettséggé emeli. Az, hogy Sade szereti az ellentmondásokat, nem választható el az aktív és passzív korbácsolástól, a szadista és mazochista kihágástól. Az állandóan változó nézôpont robbantja a normális ember értelmének és szexualitásának határait: (bataille-i) törvénnyé lesz. Ha Sade, Roland Barthes szerint, egy erotikus nyelv illetve nyelverotika „logothetusává" válik, aki a nemet és az értelmet nem választja ketté, hanem nemi értelemmé kapcsolja össze, ha azt mutatja, hogy az ösztönök az értelmet és a nyelvet is meghatározzák, akkor szükségképpen a politikát is erotizálja. Amikor azt veti a jakobinusok szemére, hogy az általuk meghódított katolikus Isten nyelvét beszélik, és megmutatja, hogy a régi társadalmi rendet a régi nyelvvel nem gyôzhetik le, akkor azt érti ez alatt, hogy a régi rendet nem gyôzhetik le, ha nem lépik túl a szexualitás határait. Amíg a Sade-szövegek olvasói undorukat esztétikai indoklással és, ahogy Roland Barthes mondja, „belsô cenzúraként" kéjgyilkos, gyakran balos programtervvel leplezik, és azzal az átlátszó kifogással élnek, hogy „Sade unalmas", vagy az erôszakban rejlô kéjt kizárólag perverz fantáziájuk birodalmába utalják ahelyett, hogy a kegyetlenség keltette szenvedélyt saját magukban fedeznék fel, addig a hatalmat és a kegyetlenséget az állam gyakorolja, elnyomva az egyén szabadságát, hogy saját szakadékaitól megmentse: „...e belsô rabság / gyötrelmesebb mint a legmélyebb pincebörtön / és amíg ez meg nem nyittatik / minden felkeléstek / csak fegyenclázadás marad". (Peter Weiß: Marat/Sade)

A forradalom kitörésekor Sade lehetôséget látott a társadalom teljes átalakítására, mely azonban nem lehet tarós. Nem a forradalom vívmányait kell tartósan megszilárdítani, hanem a sade-i hôsöknek kell állandó készültségben állniuk a továbblépésre, ahogy az erotikus izgalom megújulásához is állandóan szükséges az átéltek élvezetét nemcsak ismétléssel, hanem újabb túlkapás kockázatával áthidalni. „Prostitúció, házasságtörés, vérfertôzés, nemi erôszak és szodómia (...) ezek a republikánus állam egyedüli erkölcsei. Ezek után fölteszem a kérdést, kinek sikerül bebizonyítania, hogy egy kötelezettségeit tekintve immorális államban lényeges, hogy a polgárok morális lények legyenek. Tovább megyek: jó, ha nem azok (...) morális feslettségük kihat az egész gépezetre, és hasznos hatását kifejtve állandó lázongást szít, amely nélkülözhetetlen az olyan kormányzatoknak, melyek – mint a republikánus – tökéletes boldogságot valósítanak meg (...) A lázongás nem morális állapot, a köztársaság mégis állandósítani kénytelen..." (Franciák, ha republikánusok akartok lenni...)

Ez a permanens forradalom és az erkölcstelen, anarchista áttörés pillanata Pierre Klossowski számára a „az állam rohama az örök mozgásba, az állandó erkölcstelenség állapotába, azaz végzetes módon az önrombolásba." Ez az állandó feloldódás, melyet Klossowski teljes elszörnyedéssel a „Gonoszok utópiájá"-nak nevez, adja éppen a sade-i „Jók és a Tiszták utópiá"-jának lényegét, ahogy a Juliette egy általában kevéssé ismert helyén olvasható: miután a sade-i libertinusok – ahogy már fent idéztük – a szenvedélyek politikai szerepének fontosságát hangoztatták, odáig merészkedtek, hogy azzal az ürüggyel akarták megbuktatni a diktátort, hogy visszaél a joggal, hogy azután szenvedélyesen maga élvezhesse gyümölcsét. Ezeket a fantazmákat a legvéresebb színekben festik le maguknak, és egyszerre észrevesszük, hogy Sade szövegének mélyén nem a totalitárius uralomhoz vezetô lejtô húzódik meg, hanem a gyermeki gyönyör a káosz láttán, melynek örvénye és bûvölete a dialógikus érvelés hôseit tagadhatatlanul magával rántja, és rabul ejti: „«De az anarchia minden ajtót kitár az örvénynek, szükségképpen a despotizmus tükörképe!"» – «Már megint egy tévedés. A törvényekkel való visszaélés zsarnoksághoz vezet. Ha elveszik a despotáktól az erôszak ezen eszközét, nem lesznek többé zsarnokok. (...) Anarchiában soha nem születnek zsarnokok; csak a törvények árnyékában (...). Tehát a törvények uralma bûnös dolog. Így hát kevésbé értékes, mint az anarchiáé. Ennek igazolására a legjobb bizonyíték, hogy a kormány kényszerbôl saját anarchiájába rohan, ha javítani akarja alkotmányát. Hogy régi törvényeit megszüntesse, arra kényszerül, hogy forradalmi kormányt alakítson, ahol a régi törvények nem érvényesek. Ebben a kormányban végül új törvények születneknek, de az utódállam szükségképpen tisztátlanabb, mint az elsô, amelybôl keltkezett, melynek legfôbb értékét, az anarchiát, el kellett hagyni, hogy eljusson a kisebb jóhoz, az állami alkotmányhoz.»" (Juliette)

kitekintés

De milyen csábító és megnyugtató is lenne, ha ezen anarchia nyugtalanságát csak reálpolitikai programként kellene értelmeznünk. Sokkal inkább szellemi irányzatként kell azonban felfognunk, mely az emberi élet minden területére kiterjed. Olyan anarchia ez, ahol bár az erôsebb gyôz, a gyengébbe mégis erôt önt és esetleg neveli, hogy mindenki erôsebb legyen. Bár „nincs olyan ember, aki a bujaság állapotában ne akarna zsarnok lenni", de ez a zsarnokság nem mérhetô a politikai zsarnoksággal, mert a libertinus zsarnok elsülés után mindig kész arra, hogy uralmába lépjen, és szuverén módon társai akaratának rendelje magát alá. Ez az állandó hopp és kopp, a szadomazochista váltójáték a következôképpen határozza meg a társas együttélést: A közösség minden tagja imaginárius összhatalom formájában egy pillanatra hatalmat nyer, hogy azon melegében továbbadja annak, aki a szexuális és társadalmi áldozat szerepében elég szuverén ahhoz, hogy legyûrhesse a gyönyört, és a hóhér szerepét kívánja magának. Ilyen értelemben akár minden uralkodó politikai diszkurzust újabbnak kell felváltania, hogy végül a viszonyok kívülálló szemlélôje (Sade) elmondhassa, hogy alapvetôen minden politikai diszkurzust bizalmatlanul kell fogadni, és egyedül a fantáziának, az irodalmi fikciónak, az imaginárius megoldásoknak – à la Ubu – szabad engedelmeskedni. Többé nem szûk politika merev kategóriájában mozog a sade-i szuverén ember, hanem az erotika és az irodalom folytonosan megújúló mezején sétál, ahol a szövegben nyert testi gyönyörünk a szövegtestet, Sade-ot élvezi.

fordította: Joó Vera

(Ez a cikk elôször a Fabrikzeitung-ban jelent meg – Zürich, 1989 június)