losoncz alpár

a könyv metafórájától a szimulációig: a világ kérdése

Hans Blumenberg A világ olvashatósága (1) -címû remekmûvében úgy ír a könyv metafórájáról mint a történelem és az elbeszélés imaginárius könyvtáráról. A könyv, az imagináció és az emlékezet, a feltárás és a „kitalálás", a logosz és a poiesis együttes munkájának ezen gyümölcse a világ megjeleníthetôségét és leírhatóságát, a szavakban és képekben való összeszedettséget példázza. A jelenlétté változtatás könyvben megtestesülô mûvelete, a dolgok megnyilatkozásának lehetôségére, a világtapasztalat egészének szóra bírására támaszkodik. (2) –Rembrandt egyik festménye (C.C.Anslo, mennonita prédikátor) életre kelti a könyv metafórájában összpontosuló tapasztalatot: a felütött, a végtelenséggel szemben már-már feszülô, vakító fénybe vont hatalmas, súlyos könyv, méltóságteljesen áll készenlétben, hogy jeleit átadja az olvasásnak és az értelmezésnek – ha van aki e bennsôséges és ünnepélyes csöndben kezébe veszi a kinyitott könyvet akkor felragyoghatnak a létezôk, s megmutathatják a világban mint mérték által közvetített rendbe, egészbe való gyökerezettségüket. A könyv metafórája, Blumenberg tolmácsolásában, a valóság ábrázolhatóságának és leírhatóságának, s nem magának a valóságnak a metafórája. Felcsillantja a jelenlét eksztázisát, mély értelme büszkén idézi fel azt a Hegel által magasztalt törekvést amely arra írányult, hogy a világot éthosszá, ott-honná tegye.

Figyelemreméltó, hogy az imaginárius könyvtár feljebbi fogalma a világra a tapasztalathorizontok egészének átfogására utal erôteljes módon. A világ kérdése pedig mindenkor a létezôk, a tér és az idô koordinátáinak összefüggésrendszerében megvalósuló, egybehangoltságának és tagoltságának jegyében határozódott meg. Mindazonáltal, a világfogalom boltozata alatt mindig az egész jelentéskörével kapcsolatos szellemi fellépés rejlett (ez a megállapítás érvényes a világot extenzióként magyarázó descartes-i és a világot a feltárhatóság feltételeként – és a jelen korban megvalósuló világfeledtséget – láttató heideggeri értelmezésre egyaránt). Az imaginárius könyvtár metaforológiájában teljes jogú jelenlétet nyer a létezôk tagoltságának és egybehangoltságának elve. A könyvtár, a jelek egybefogott, rendezett kozmoszában, mintegy beteljesíti Blumenberg eszmefuttatását a könyvrôl mint a totalitás metafórájáról.

Manapság azonban már nem az egészet, a tagoltság rendjében fennálló létezôk egészét átfogó gondolkodás járja. A totalitás metafórájának, a középpont, az okozatiság, a referencia, a célírányosság, a jelenlét, a tudat, a szimmetria eszméinek és az ész hagyományos eszményeinek kritikai újragondolása határozza meg korunk arculatát. Tehát, ama, valamikor tiszteletet ébresztô eszmék némelyike, amely a könyv metafórájában élt tovább, korunkban gyökeres megkérdôjelezésnek vetetett alá. Derrida, például, a Grammatológia címû mûvében, amelyben a nyugat-európai logosz-hagyományt az írás elátkozása szempontjából teszi tárggyá, (3) egyenesen a könyv végérôl, a könyvcivilizáció berekesztôdésérôl(4) és az írás kezdetérôl értekezik. ô úgy véli, hogy a könyv „kifulladása" – számára ez a jelenség elsôsorban a könyvtárak görcsös burjánzásában nyilvánul meg – egyúttal a fonetikus írás és, ahogy fogalmaz, az „állítólag teljes beszéd" halálát jelenti. Ezek a megállapítások persze, Derrida szavai szerint is, metafórák, amelyek azonban fényt vetnek a beszéd és a könyv új helyzetére a könyvcivilizáció kifulladása után. A „berekesztôdés" jelentése itt tulajdonképpen a könyvcivilizáció kimerülése utáni lehetôségek összegzôdésére, azaz, arra a helyzetre vonatkozik, amely a komunikáció új tartalmaival való számvetésre kényszerít bennünket.

Derrida vitába száll E.R.Curtiussal aki a Platóntól Calderónig vezetô úton a könyv újonnan kivívott pozicióját vélte azonosítani. (5) Merthogy, a középkorban is, amely Curtius kutatásainak tárgya, érvényben maradt a Derrida által felismert mozzanat: ott is a jelölt igazság fogalmát ruházták fel méltósággal, s élesen szétválasztották az isteni vagy természetes írást az emberi véges inskripcióval. A könyvcivilizáció a jelentékeny módosulások ellenére, a nyugat-európai logiko-grammatikai kategóriákkal összhangban, a megzabolázott, rangfosztott és alárendelt, fonetikus írás fogalmát tartotta életben. A könyv itt a metafizikai egyetemesség tükre, az Egészet szervezô akarat mintaszerû teljesítménye, dekonstrukciós bírálata tehát vezérfonálként szolgál Derrida értekezésében. Derrida a logiko-grammatikai kategóriák lényegét a lét fogalmában mint jelenlétben ismerve fel, az írásnak a nyelv fogalmát magában foglaló, de egyúttal azt dekonstruáló meghatározására törekszik. (6) Derrida munkássága tanúskodik a jelenlét önhitt metafizikája talapzatán nyugvó könyveszme dekontrukciójára utaló kisérletekrôl, arról az irányulásról, amely az írást nem kívánja a hang íránti hûségre és a jelenvaló beszéd tolmácsának szerepére korlátozni. Az írás ilyetén meghatározása feladatául tudja, hogy a kordában tartás helyett, ôrizze a nyelv nyugtalanságát, amely a jelölô és a jelölt viszonylatában teremtett hagyományos határok folytonos szétfeszítését igényli. Derrida mûveinek konfigurációja megnyilvánítja a dekonstruktív intenciót: ezek a mûvek nem óhajtják a könyv metafórájához tapadó elrendezettséget, a részek egybeillesztését valamint azt a klasszikus architektúrát megjeleníteni(7) amely az elô/utószó, (8) a tördelés, a hierarchikus tagolódás és a linearitás egységében formálódott szöveget segítette napvilágra. A „könyv"(9) formája képviseli a könyv lehetôségeire vonatkozó önvizsgálódást, a könyv eszméjét illetô dekonstrukciót. A jelenlétmetafizika, a fonocentrizmus és a logocentrizmus uralmától megszabadult szöveg nem egyszerûsíthetô az értelem, a tézis avagy a téma célirányos mozgására, (10) vagy a „maradék nélküli olvashatóságra" (Derrida); a textus lezárhatatlan és leegyszerûsíthetetlen. Az olvasás értelmet vagy témát célzó gyakorlata nem emelhet gátakat a szöveg/szövedék folyama elôtt. Az olvasat avagy az értelmezés nem törölheti el azt a többletet, (11) amely az önmagát görgetô, a disszemináció kalandját élvezô, szöveg legsajátabb tulajdona.

De hadd idôzzek még néhány mondat erejéig a derridai értekezésnél, pontosabban, addig, amig az érvelés lépésrendje, a könyvcivilizáció végére utaló diskurzus írányvonalát követve, át nem vezet bennünket az információs-kommunikációs technológia kérdésköréhez! Derrida, amidôn arról beszél, hogy az írás fogalmát a nyelv fogalmához hasonlóan az infláció, mármint az „írás" szónak túlzott igénybe vétele, kerítette hatalmába, szót ejt a kibernetika programjáról is. (12) Egyúttal nyitva hagyja a kérdést, hogy a kibernetikus programnak vannak-e lényegbeli határai. Úgy érvel, hogy még akkor is, ha elfogadjuk a megállapítást, miszerint a kibernetika ki akarja szorítani az összes metafizikai fogalmat, mint például, az emlékezet, az érték és a választás fogalmát, – amelyek arra szolgáltak, hogy szembeállítsák a gépet és az embert – meg kell tartani az írás fogalmát. (13) Legalábbis addig, folytatja, amig felszínre nem kerül a kibernetika történelmi-metafizikai beágyazottsága. A továbbiakban az elméleti matematika írását említi amely belülrôl teszi kérdésessé a fonetikus írásban rögzült metafizikát, a tudás és a történelem filozófiai eszméjét. Majd, az „információátvitel gyakorlati módszereire" hívja fel a figyelmet, amelyek annyira kitágítják az „üzenet lehetôségeit", hogy az üzenet immáron nem valamilyen nyelv „írott" tolmácsolása. Úgy tûnik, hogy Derrida, legalábbis a Grammatológia felidézett gondolataiban, rokonszenvvel figyeli az információátvitel gyakorlati módszereinek ilyen írányú fejlôdését, hiszen általa a szerinte évszázadokig ránk nehezedô fonetikus írás normája önmagát korlátozza, méghozzá amikor a nyugati metafizika egyre inkább kiterjeszti fennhatóságát a korábban független területekre. Az információátvitel technológiájának üdvös dinamikája tehát a nyugat-európai logosz-hagyományon belüli esemény, hiszen Derrida magának a fonetikus írásnak tulajdonítja ezt az önmódosítási, önkorlátozási erôt: kultúránk, ez szerint, a fonocentrizmus önkritikájának állapotában van. Ugyanakkor, azt is megjegyzi, hogy a kibernetikának és az írás „emberi tudományainak", nem véletlenszerû, összekapcsolódása még gyökeresebb írányváltáshoz vezet. Nem kapunk azonban magyarázatot arra, hogy milyen módon nyilatkozik meg ez a gyökeres írányváltás, s az a kérdés is homályban marad, hogy a fonetikus írás önkorlátozásában kifejezésre jutott tendenciák vagy a beszélô alany távollétében müködô információátvitel technológiája hova vezethetnek bennünket. Nekünk viszont ehelyütt kell felvennünk a fonalat és itt kell kutatnunk a közvetlenül vagy közvetetten felvetôdött kérdésekre vonatkozó válaszadás lehetôségei után – ezek a kérdések a információátvitel technológiájának, a telekommunikációnak a „könyvcivilizáció" berekesztôdése után megvalósuló, világtapasztalatot befolyásoló, kibontakozódásából adódnak. Ennek az erôfeszítésnek szembe kell néznie azokkal a jelenségekkel amelyek megszabják az információátvitel technológiájával kapcsolatos többértelmû tapasztalatjelentéseket és rá kell kérdeznie az újkori szubjektivitás jelzett önkorlátozási módozataira a kibernetikai programok planetáris kiszélesedésének környezetében. Végül is, ismételten felszínre kell, hogy törjön, az ember és a gép eszázadi egymásrautaltságának kérdésköre amelyet az információtvitel technológiájának esetében is, mint annyiszor máskor amikor a technika dilemmája merült fel, egymással szembenálló értelmezési írányulások, nevezetesen, az apokaliptikus kritika és a kritikátlan dicsôítés különféle változatai jellemeznek. Így, míg az egyik vélemény a szertelenné vált technológiába/médiumokba belebonyolódott szubjektivitás kilátástalanságát, sôt, a kozmikussá dagadó tehetetlenségünket, domborítja ki, addig a másik az információátvitel közegeinek korlátlatlan felhasználhatóságát, maradéktalan instrumentalizálhatóságát hirdeti. Az elôbbi arra ösztönöz, hogy temetkezzünk bele a könyvcivilizáció vége után bekövetkezett, posztmodernnek nevezett, helyzet vigasztalanságába, az utóbbi pedig azt a képzetet erôsíti, hogy elérkeztünk a technológia vezérelte üdvözülés utjának utolsó állomására ahol az esély az ölünkbe hull.

*

Az újkori racionalista szubjektivitás képleteiben a világtapasztalatot a tényekre való felbontás mûvelete szövi át. Az atomizált tényeket az ész kalkulatív eljárásai forrasztják egybe. (14) A megismerô alanynak szakadatlanul az a feladat jut osztályrészéül, hogy a világtapasztalatban kiszûrje a környezetbôl eredô információkat, mégpedig annak érdekében, hogy a megismerés kiindulópontjai atomizálódott tényekként jelenítôdjönek meg. Miközben így halmozza a tényeket, lehetôsége nyílik arra, hogy az elvont racionalizmus világképét építse fel. Az elvont racionalitás módszerének foglalata: az „atomizált inputok összekapcsolása a gondolkodási funkciók komputacionalizmusával".(15) A lényegi összefüggésekbe való betekintés itt azok joga, akik készek arra, hogy szembenézzenek a tapasztalatban megmutatkozó dolgok valódiságának a kérdésével. Az effajta módszertani eljárás úgy vásárolja meg biztonságát, hogy feláldozza az értéktételezéseket, s ezzel összhangban arra törekszik, hogy az objektívvá stilizált, „el-nem kötelezett" (Taylor), elfogulatlan látásmód okán kiszorítsa a szubjektivitás mozzanatait. A környezetbôl kioldódott atomizált elemeket az ész kanonizált mechanikus-okozati folyamatoknak veti alá és olyan világképet hoz létre amely nélkülözi az érték tényezôjét. Minél inkább eltünnek a szubjektivitás perpektívái, annál objektívabb az a rend amelybe beilleszthetôk az átdolgozásra, a „programm realizációjára" váró információdarabok. Az atomisztikus-komputacionális világkép erôdítménye, a magányos, elszigetelt tudat tehát úgy formálja ki a világot, s úgy szerkeszti ennek egységét hogy benne feltáruljon a jelenségek objektív képviselete. A gondolkodás a szó mechanikus értelmében ugyan a testben történik, de az elvont ész eljárása eleve lehetetlenné teszi, hogy a világtapasztalat, a kultúrában vagy az életformában rögzült, testileg közvetített, egzisztenciális gyakorlat által jusson kifejezésre. (16) Az ész úgy tesz szert az objektív világkép megrajzolását illetô képességre, hogy kívülre helyezi magát(17) a kultúrán, az életformán, s dekontextualizált helyzetbôl szemrevételezi az elôtte kibomló jelenségeket.

Az informatikai-komputacionális struktúra homlokzatán világosan áll felírva az újkori elvont racionalitás képlete. Az informatikai-komputacionális ész, amely a korszerû kommunikációs technológiai hálózat alapjait képezi, voltaképpen a digitális egyetemesség, a teljessé váló kommunikabilitás révén biztosítja az elvont racionalizmus folytonosságát. Ugyanakkor a világtapasztalat további formalizálásával radikalizálja az újkori szubjektivitás mélyén rejlô írányulásokat, ami révén új megvilágításba kerül a technika és a tudomány fogalma is. Az újkori tudomány eszméje tárgyra-utalt, módszertana tárgyhorizontú, hiszen erôfeszítései az elôzetesen fennálló, re-prezentálható létezôket illetô – az objektivitás nevét magának valló – értelmezésrôl tanúskodnak. A „posztmodern" informatikai tudomány „immáron nem kutatás-felfedezés, hanem a létrehozás/elôhívás egy módja. Nem keres, hogy találjon...hanem létrehoz/elôhív – nem tárgyakat hanem információkat, hogy azok felhasználhatók legyenek a majdani mûveletek számára...A korszerû-eljövendô tudomány a létrehozás, elôhívás, felhalmozás, leltározás és az információk feldolgozásának valamint akkumulációjának módozata".(18) A valószínûségi kalkulusok az elektronikus impulzusok egymásravonatkozódását (az ún. „igen/nem állásfoglalások ) írják le, ténylegesen az információk, az információs láncolatok végtelenbe mutató felhalmozódását készítik elô. A totalitást célzó numerizáció a szabadjára engedett, burjánzó jelek kombinatorikájában ölt testet. Az informatikai-elektronikai gép az adatokat úgy dolgozza át, hogy azokat a legkisebb logikai meghatározottságra szûkíti le, mégpedig azon számokra amelyek bináris kódokká és elektronikus impulzusokká alakulnak át. A legkisebb információs egység, a bit teszi lehetôvé ezen mûveletek egybekapcsolását. (19) Az információ létrejötte voltaképpen a numerikus feldolgozhatóságtól függ, s nem fordítva. (20) Az újkori szubjektivitás a világot tényekre bontotta szét, ám az informatikai ész tovább megy ennél, a tényeket, valamint minden tulajdonságot és azonosságmozzanatot amelyet a környezetbôl szelektálunk ki, numerikus kombinációkra vezet vissza.

Összegezve, az informatikai jelkombinatorika létfogalmát már nem elégíti ki az újkori szubjektivitáshoz kötôdô módszertani elemek (atomizmus, processzuálás, elfogulatlanság) puszta felsorolása. Az informatikai nyelv olyan jelbirodalmat teremt amelyben a világtapasztalat formái, a világkép részelemei gyökeres változásnak vannak kitéve. Azon elvek fénye, amelyek valamikor a létezôk tagoltságát és különbség szerinti létét igazolták, elhalt. A tagoltság kategóriái elsüllyedni látszanak a digitális kontinuumban. A létezôk az informatikai egyetemesség szintaktikus szerkezetében numerikus kombinációkra egyszerûsödnek, a világtapasztalat az informatikai tények viszonylataiban jut érvényre. A világ, mint az informatika kivetülésének tere, numerikus kombinációk állagában állandósul, ugyanis a tér és az idôrelációk egyaránt informatikai tények gyanánt jutnak jogaikhoz. Mintha a létezôk arra rendeltettek volna, hogy bevonhatóak legyenek a kommunikációs technológia kontinuumába: mintha a létezôk alapanyagul szolgálnának a tobzódó jelek közötti kombinatórika, a kommunikációs-informatikai egységek, referencialitáshoz már nem tapadó kezelése számára. A világ immáron megszûnik a jelentések tartálya lenni, amelyeket a megismerô-tevôleges alany önnön tudatában tükröztette, a világ legfeljebb az informatikai dinamika hálószerû szétterjedésének, a kalkulusok megnyilvánulások eredménye. Az informatikai nyelv közönyt tanúsít a szemantikai kategóriák, az igazság, referencia és a jelentés íránt – ez a közömbösség biztosítja a létezôk egyetemlegessé váló dekódolásának gyakorlatát. (21)

Hogyan jelentkezik tehát a „posztmodernizáció" a kommunikációs praxis színterén, hogyan összpontosul az újkori szubjektivitás, az elvont ésszerûség „önkorlátozása" az informatikai-kommunikációs technológiákban? Miért csoportosulhat a „posztmodern" helyzet megannyi értékelése a kommunikációs tehnológiák értelmezése körül?

a) A „posztmodern" irányulások egyik fontossággal bíró ismertôjegye a referencia fennhatósága alól megszabadult nyelv igenlése. (22) A nyelv ehelyütt voltaképpen formája annak a végtelen nomád vándorlásnak amelybe az eredettôl, a végcéltól, az otthontól elszakadt és fedélre soha nem lelô vándor vetetett. A „posztmodern" nominalizmus megfosztja értékétôl a nyelvileg-nem közvetített valóságképet, azt állítja, hogy visszaállította jogaiba a megnevezés gyakorlatát. A referenciától való eloldódás óhaját, a „valóság" korlátozó kereteibôl, a szûknek minôsített határokból való kitörés igényét a nyugati gondolkodás bináris ellentéteire (physis/techné, physis/nomos, érzék/értelem, jelölô/jelölt, stb.) irányuló dekonstrukció szándéka mozgatja.

Az információs technológiák világában a reprezentáció, a referencia, az információk nélkül közvetített „valóság" fogalmainak egyfajta kiszikkadása játszódik le. A reprezentációt, a „valóság" kivetítésének és birtokba vételének eljárásait felváltja a valóság szimulálása: matematikai modellek, digitális képek jelennek meg a valóság helyén, a telekommunikációs médiumok átveszik a referencia szerepét. Azokban a folyamatokban, melyek felszítják a képteremtés, az elôhívás/létrehozás esztétikai örömét, a homo ludens jut szóhoz különös erôvel. A digitális képek kivetítésének gyakorlata minden bizonnyal új fejezetet nyit a játék, azaz, a homo ludens történetében: a játékterek olyan kitágulása jöhet létre amelyben egy „új képzelôerô" (V.Flusser) találhatja meg helyét. Hiszen a lehetôségekkel való játszadozás, a váratlan, a meglepetésszerû elôvarázsolása a numerikus kódok szövevényébôl az imagináció olyan felszárnyalásával kecsegtet amely maga mögött hagyva a referenciális világban elmerülô valósághûséget, az utánzás és a másolás kényszerét, talán példa nélkül áll a képteremtés hagyományában. Az imagináció a digitális környezetben mélyen belenyúl a realitás szöveteibe. A digitális lehetôségekhez való vonzódás táplálja a képzelet erejét: a homo ludens erôre kaphat a digitális projekciók világában. A simulacrumok felületein a tárgyiság új jelentése is kibontakozik. A simulacrumok esztétikai-technológiai alakzatai nem élesen körülmetszett, szilárd határokkal rendelkezô tárgyak, hanem a játék törvényeinek engedelmeskedô pontok halmaza. A valószínûségi kalkulusok új lehetôség-fogalmat is segíthetnek napvilágra, nevezetesen egy olyan lehetôségfogalmat amely elrugaszkodva a referencialitás súlyát hordozó valóságtól, „magasabban áll a valóságnál". Feltételezhetô tehát, hogy a digitális képek burjánzása mögött a játék másfajta pozícióját kell látnunk az emberi létezés alapvetô jelenségeinek viszonylatrendszerében. A digitális projekciókban testet öltô képek, a „digitális esztétika" filozófiája egyenes úton vezet el bennünket az új technológiákba vetett remények mélyén lappangó utópiákhoz.

A poiesis új szelleméhez a mindennapok esztétizálása, a médiumok esztétizált retorikája illik. E retorikát, a beszédaktusok fogalomtárával élve, a performatív aktusok jellemzik. A performatív aktusok, ellentétben a konstatív állításokkal nem a referencialitáshoz, azaz, nem a beszéd elôtti tényállapotokhoz kapcsolódnak, hanem szituációkat teremtenek. Az informatizációs közegek performatív dimenziói az informatikai kor esztétikai sensus communisát szervezik, olyan szituációkat hoznak létre amelyekben a digitális képek technológiai-esztétikai kritériumai érvényesülnek. Az informatikai-kommunikációs közegekben, a technológiai-esztétikai simulacrumokban kétségkívül továbbél az a tendencia amelynek a harmincas évek egyes gondolkodói (mint például W.Benjamin) tudatában voltak: az esztétikai tapasztalat mélyreható megváltozása a technológiai eljárások lendületes fejlôdésének kontextusában. Hovatovább, a digitális képek sokszorozódása, az életvilág áthatása a technológiai-esztétikai kritériumok által, beteljesíteni látszik az említett tendenciát, mégpedig, az esztétikai tapasztalat függését a technológiai kritériumoktól.

A digitális logika szétfeszíti a linearitásban rekedt alfabetikus írás kereteit is, zárójelbe teszi a létezôket amelyek az informatikai nyelv propozícionális kalkulusai számára csupán ugródeszkaként, elrugaszkodási alapként szolgálnak. A mediatizált-elektronizált életvilágban a valóság csupán egyike a digitális konstellációknak. Egy derrida-i szóhasználat alapján azt mondhatnánk, hogy a referenciális jelentés csupán ürügy(23) az informatikai kalkulusok számára, hogy kivetítsék a lélegzetállító sebességgel megjelenô referencianélküli képeket. Az informatikai nyelvben gyökeret vert az autoreferenciálitás tendenciája. A lineáris írás kulturáját felváltja a digitális képek, a simulacrumok kultúrája, a valószínûségi kalkulusok megnyilvánulásának folyama. A könyv eszméjének berekesztése nem azt a képtelenséget jelenti, hogy a könyv architekturája eltûnik a kultúránkból, hanem azt, hogy a digitális képek alapjaként fennálló információs kalkulusokhoz füzôdô stratégia fölébe kerekedik a könyv eszméjében rejlô mozzanatoknak.

A „posztmodern" gondolkodók által elmarasztalt referencia-fogalom mögött a transzcendentálisként feltételezett nyelvnélküli „valóság" húzódott meg, amelyet a nyelv részelemeinek kellett tükröznie. Tagadhatatlan a hagyományos filozófiai reflexió kötöttsége a tükörhöz(24) – a jelenlét re-prezentálásának tradicionális igényét megannyi bölcseleti gondolati rendszerben azonosíthatjuk. A digitális vizualitás tereiben elenyészôben van e hagyományos igény jelentôsége; ha a digitális képeket továbbra is tükrökként kivánjuk láttatni, akkor azt kell hangsúlyoznunk, hogy ezek nem visszatükrözik, hanem elôhívják/létrehozzák a felületükön megjelenô alakzatokat. A digitális kép tehát: „produktív tükör".(25) A simulacrumok „posztmodern" kavalkádjában, amelyet az információk pazarlóan áradó folyama itat át, az információs-technológiai és telekommunikációs közegek birtokolják a transzcendentalitás rangját: a világ itt nem más mint simulacrumok, infinitezimális memóriák, mikrofolyamatok, az információk „disszeminációinak" gyûjtôhelye. De nem sötétíti-e el voltaképpen az információk bôsége, az információk többlet-létének özöne, a digitális képek önkénye a világfogalom napját? Nem kebelezi-e be a létezôk in-formatizációja a világfogalmat? Nem fenyegeti-e a világtapasztalat horizontját az az eksztázis amelyet a létezôk informatizációja, a telekommunikáció és a számítógépek egysége kínál fel nekünk? Baudrillard, aki szerint a „posztmodern" helyzetben a létezôk már nem tudnak lélegzetet venni ha nem vonatkozódnak valamilyen módon az információs-kommunikációs technológiákra, megjegyzi: „Az univerzum teljes elôreláthatósága...az univerzum legalantasabb formája. Lehetséges-e, hogy a tudomány és az információ finalitása elôrevetíti az univerzum végét egy szisztematikus, noha tudatalatti degradáció révén, annak ellenére, hogy a tudományt egy utópia, mégpedig a világ megmentésérôl szóló utópia lelkesíti amely az információk révén valósulhat meg? A legnagyobb számú információ felhalmozása véget vethet a világnak. Mint abban a mesében amelyben az Isten kilenc milliárd nevérôl esik szó: abban a korban amelyben a számítógép felvonultatná az összes nevet, a világ eltûnne, a csillagok kihúnynának. Az informálás rendszere így a világ megszüntetésének eszköze lenne amely nélküle sohasem merülne ki".(26) Vagyis, a megnevezés informatikai gyakorlata, az „informatikai nominalizmus", éppen akkor amikor azt hihetnônk, hogy egy újfajta szabadság lehetôségét csillantotta fel, maga alá gyûrheti a világot. A létezôk totális informatizációja a mindent-tudás lehetôségével kisért, melynek lényege a tudat azon képessége, hogy összegyûjtse az információkat és bármelyik pillanatban aktualizálja ôket. (27) Az in-formatizáció totalitarianizmusa feláldozza a világot az egynemû, egységes kommunikációs tér megteremtése, a dekódolás egyetemlegesítése kedvéért. Azzal nyilvánvalóan számot kell vetnünk, hogy a világtapasztalat milyen hozadékai sikkadnak el ezáltal. Ugyanis, a világfogalom elveszti súlyát a digitális folytonosságban – a hagyományos alakjában legalábbis; a „posztmodern" simulacrum elénk táruló képei Baudrillard szerint „valóságtöbbletet", „hipervalóságot" teremtenek. Olyan sajátos valóságképletet amelyben a tapasztalategészt a mindent-láthatóság, az elôhívhatóság/létrehozhatóság, totalitást ostromló, elvei vezérlik. Baudrillard világképében a referenciális szférák már csak rúnák formájában maradtak fenn. A hipervalóságot folytonosan újrateremtô informatikai-Leviathán elavulttá teszi nemcsak a „valóság" birtokbavételének, de a médium fogalmát is. Emez utóbbi ugyanis mintegy a „valósághoz" csatolt képzelôerô meghosszabbítódásaként létezik, viszont a hipervalóságot elôhívó/létrehozo telekommunikációs technológiák kifosztják a valóság tartalmait. A médium fogalma, a „valóság" teljessé váló kiürítése után, ezen érvelés alapján, fogalomkincsünk felesleges kellékkeként említhetô: a médium fogalmának addig van értelme amig szükség mutatkozik a valóság és a médium hieratikus különválasztására. Abban a pillanatban viszont amikor a mediatizált környezet magába szívja a „valóságot", a médium fogalmának már nincs jogosultsága. Baudrillard jéghideggé hûtött világában, a létezôk magukon viselik az informatizáció teljhatalmának pecsétjét. Itt a a modern világtapasztalat ôsrégi mozzanatainak horizontja mint például a történelem csupán elvesztett referencia gyanánt, illetve a „retro" formájában vannak jelen. Mert a mesterséges történelmi memória nem annyira az emlékezet meghosszabbítódásaként lép a színre, hanem az elôhívhatóság/létrehozhatóság elveit követve inkább emlékezethelyettesítôként jut érvényre. Kevés dolog jellemzô olyan kérlelhetetlenül az informatikai-kommunikációs technológiák ellentmondásaira mint a történelmi emlékezet esztétizálásában/mediatizálásában rejlô írányulások. Egyfelôl, a médiumok megsokszorozódása a történelemre vonatkozó információk hallatlan felhalmozását teszik lehetôvé. Másfelôl, a médiumok hatalmában tartott emlékezet egyfajta elsorvasztásnak van kitéve, mert híján van az történelmi tapasztalategészhez szervesen hozzátartozó megrendültséghez amely a múlt jóvátehetetlen szenvedéseihez kapcsolódik. Baudrillard okfejtésében ugyanis, (28) szöges ellentétben a kibernetikai tradicióval, az információ az entrópiával egyenlítôdik ki, s ezáltal olyan tudássá alakul át amelynek fô vonásai a „rendszer" közömbösítésében merülnek ki. Kiélezve, a szóban forgó érv azt jelenti, hogy az információs-kommunikatív technológiák közegében megnyilvánított történés már az eredeti történés rangjátvesztett változata. Ha az emlékezet esztétizálásának és a közömbösítésének gyakorlata az információs-kommunikációs technológiákban totálissá válik, akkor a történelem megszomorítottjaira vonatkozó visszaemlékezô szolidaritás, Walter Benjamin által kiemelt elve, valóban elveszti minden idôszerûségét. Ha a történelmi tapasztalatunk az életvilágunk in-formatizációs túlsúlya okán a simulacrumok mindenhatóságába süpped, akkor kétségessé válhat a történelmi reflexió polgárjoga. Az információs-kommunikációs technológiák kapcsán felderengô, ezen, megvetésre véletlenül sem méltó, tendenciák a „közömbösség utópiájában"(29) jutnak forrpontjukra. A közömbösség utópiája egy a post-histoire-ra jellemzô állapot bélyegét viseli magán, olyan szereplôket vonultat fel, akik eltávolodva az elmúlásra ítélt történelem emlékoszlopaitól, immáron a közömbösség magaslatáról tekintenek le a történelem vigasztalan folyamára. Ez a megvalósult közömbösség nem a múlttal szembeni helyes távolságtartás rejtjele lenne, benne valójában a történelmi reflexió hiánya mutatkozna meg.

Minél inkább szerteágazik a kommunikáció informatikai-technológiai rendszere, annál inkább számíthatunk az idôtapasztalat mélyreható módosulásaira is. A hagyományos idôreflexiónak, amely az idômozzanatok közötti hieratikus viszony tételezését választotta kiindulópontjául, s leginkább mindenestül alárendelôdött a történelembe beleírt célirányos mozgásnak, kiveszôfélben van a jogosultsága az informatizációs közegekben. Ezek sugárzó felületein a visszajátszás, az ismétlés, így az elôhívhatóság vagy az információk ismételhetôsége, a reverzibilitás valamint az információk egyidejûségének, a mindenütt-jelenvalóságnak az elvei uralkodnak. Körkörös idôbeliséget hívnak életre. Az ismétlés, az „azonos visszatérése" szerkezeti alapeleme az informatikai közegek mûködésének. Az egyenesvonalú idô hieratikus viszonylatai elhalványulnak a telekommunikációs, körkörös szerkezetû idôbeliség környezetében.

b) A kortárs gondolkodás észjárásában roppant jelentôséggel bír a jelenlét középpontjának kritikai kiderítése. Mert hiszen kézjegyéhez tartozik ez a kritika, amely a struktúra koherenciájának, a totális formának(30) egy adott középpontól való függését pellengérezi ki. A központosítás különféle torzszüleményeinek bírálata találkozik az informatív-kommunikációs technológiák által kibontott folyamatokkal. A létezés in-formatizációvá való változtatásának gyakorlatai, a kommunikabilitás egyetemleges szorgalmazása segítséget nyújthat a központtalanítás, a megváltoztatandó térszabályozás stratégiája számára, ám nem mentes azoktól az ellentmondásoktól amelyeknek az újfajta technológiák értelmezôi legtöbbször hátat fordítanak, anélkül, hogy megcáfolták volna ôket. Ezen ellentmondások az információk intézményes központosítása, monopolizálása és az információs pluralitás szétterjedésének egyszerre megvalósuló, egymásnak feszülô tendenciáiban nyernek lényegi kifejezést, de a delokalizáció(31) és a relokalizáció ellentétes írányú, versengô mozgásaiban is tetten érhetôk. Tudniillik, az informatizációs kommunikabilitás széleskörû megteremtése csak akkor válik lehetségessé, ha az információs-kommunikációs technológiák hálózata megtöri a lokális, a genus loci ellenállását(32) és kiszolgáltatja azt a delokalizáció, deteritorializáció(33) egynemûsítô folyamatainak. Hiszen a lokalitás jellegzetességeibe kapaszkodó ember csak úgy domboríthatja ki helyének különösségeit, ha azokat minél hathatósabban az elvontság, a numerikus nivellálás föltartózhatatlan folyamataihoz rögzíti. De nem veszti-e el ezáltal mindaz amin még érezni a genus loci leheletét önnön lényegi kifejezését; nem mosódnak-e el a helyi jellegzetességek az informatizáció folytonosságában? Az informatikai topográfia és a tér digitális intézményesítése a numerikus kódoknak a kultúrában betöltött szerepe révén egy szintre hozhatja és egymással felcserélhetôvé teheti a különféle lokalitásokat amelyek ilymód az informatikai térkép-hálózat egy atomjává zsugorodhatnak. A lokalitások gazdagon pompázó sokszínûségét ez szerint már nem burkolnák az áttekinthetetlenség jelei. A helyinek hálószemként való létezése mögött a térbeliség tökéletes átjárhatósága és a hozzáférhetôség elvének térnyerését valamint az elvontság diadalát pillantjuk meg. A sajátos helyi jegyek helyébe az informatikai fluxus keresztmetszete kerülhet. Hogy az informatizáció kaput nyithat a tér intézményesítésének plurális alapon történô szabályozása elôtt, azt alighanem senki sem vitatja. Így, a delokalizációval a relokalizációs irányulások, a decentralizált információk helyhez kötöttsége, a „reteritorializáció", az információk igazságosabb elosztása, a központosított információ-felhalmozással a regionális informatizáció gyakorlata állíthatók szembe. Ugyanakkor, az informatizáció folyamataiból kinôtt tekintélyelvû erôk egy csapásra fölébe nôhetnek az informatikai pluralizmus, a központtalanítás áhított értékeinek.

Az informatikai földrajz hagyományos egysége a világfalu, melynek létezésében tetôpontra hág az in-formatizáció folyamatainak elvontsága – Baudrillard óriási földrajzi falunak nevezi e téregységet melynek a felülete, a sivatagéhoz hasonlóan, elveszítette jelentôségét. Az informatizált egynemû térben olyan szerep jut a konkrétnak, a lokálisnak, mint amilyet a természet szán a homokszemnek a sivatagban. Az információs-kommunikációs planetáris közegek csillogó-villogó felületeinek rejtély és mélységnélkülisége az áttetszôség megvalósításával kérkedik. A numerikus nivellálás egyenes következményeként jön létre az áttetszôség világméretûvé válása.

A globális falu plurális felületeivel, megsokszorozódott kódjaival úgy emelkedik fel elôttünk, hogy eltakarja a hagyományos világtapasztalat horizontját. Mert a világ fogalmával összhangban van a horizont eszméje, amely a „közel" és a „távol", a hozzáferhetôség és az elérhetetlenség egymásra mutató tapasztalatainak jegyében áll. Így, míg a „közel" feltártsága számunkra az elérhetôségben, az érthetôségben rejlik, addig a „távol", akármennyire is a végtelen messzeségre vonatkozódna tekintetünk, visszahuzódik elôlünk. A fenomenológiai világértelmezés beszél errôl a tapasztalatról, amely az örökösen új horizontokra való nyitottságban ölt testet. (34) A világ, Blumenberg megfogalmazásában, nem más mint az össz horizont horizontja. (35) A világ fogalma a horizontok összegyûjtöttségét jelenti, a világban benne-létünk az önfeledtség alapján mûködik. Az informatizációs-kommunikációs „szem", a képernyô mozgását és a telekommunikáció rendszerében kivetülô képek ömlését követô látásmód azonban megkerüli a horizontot, túllép a „távol" és a „közel" egymást feltételezô tapasztalatain, „meghaladja" a látókör korlátjait. Az informatikai világfalu lakója aki az információs-kommunikációs technológia rendszerére bízza világtapasztalatát és a világban való tájékozódást, híján van a horizontra való utaltságnak. Számára a „közel" és a „távol" tapasztalata egybeolvad, ôt nem a horizont és a világ tapasztalata, hanem a „maradék nélküli" elérhetôségre és hozzáférhetôségre vonatkozó technológiai lehetôségek valamint az abszolút közelség elvei irányítják. Csak az létezik igazán, ami elérhetô, amit a mediális hozzáférhetôség jellemez; (36) csak az nyilvánulhat meg, ami hiánytalan részeleme az informatizációs-kommunikációs falunak. Csak annak van jelentôsége ami dekódolható a kibernetikai folytonosság keretein belül, annak van értéke amit maradéktalanul rendelkezés alá vonhatunk. A világ nem „végtelen" (Gadamer), a horizontok nyitottságát léteztetô tér, hanem legfeljebb zsúfolt informatikai leltár, numerikus kódok tárolójának alakjában jelenik meg számunkra.

c) Az informatizációs közegek elemzése szembesít bennünket a kommunikációs készség, a dialógikus érdekek, valamint az értelemkonstitució kérdéseivel. Azon rekvizitumok között, melyeket az in-formatizáció stratégiája szükségesnek talál önnön gyakorlatának fellendítéséhez, szembetûnôen hiányzik a testiség. Nyomatékos jelentôséget kap ehelyütt az elvont racionalizmus említett viszonya a testileg közvetített egzisztenciális praxishoz. Az elvont racionalizmus hôsét látjuk viszont a kibernetikai egynemû térben, a test-lélek dualizmusa újítódik fel itt. Mert a testiség, mint az egzisztenciális gyakorlat határfogalma, kihullik a kibernetikai gondolkodás érdeklôdési körébôl. Az áttetszôség, a mediatizált felületek szféráiban nincs helye a testiség értelmezésének.

A testiség kérdése útmutatást tartalmaz a kommunikáció újragondolása szempontjából. A kommunikáció, a fenomenológiai kutatásokkal összhangban, nem egyszerûsíthetô le a tapasztalati interakciókra, sajátos módon az interakciók „hátterében"(37) történik. A tapasztalati interakciók, mint például a beszéd, csupán a szituációkban aktualizált kivetülései a kommunikáció történésének. A horizontok szituációhoz való kötöttsége világtapasztalatunk mibenlétére, a testileg meghatározott világtapasztalatra derít fényt. A kommunikáció történése nem választható el a testiség megnyilvánulásaitól; az egyed gesztusrendszere, a mimika, melyek olyannyira hozzátartoznak a kommunikációhoz már „önmagukban véve is kommunikatív értékkel bírnak".(38) A testiség az alany és alany között történô megértés technológiai szimulációjával szemben határként tûnik fel, a testiség nem válhat a technológiai szimuláció tárgyává. (39) A kommunikációban felfénylô testiség ugyanis nem integrálható az informatikai kalkulusok stratégiájába. Az informatizációs tekintet nem hatolhat át a testiségen – a testileg közvetített egzisztenciális gyakorlat kívül esik az informatizáció felségterületein.

A testiséggel kapcsolatos eszmefuttatás szoros összefüggésben áll az értelemkonstitúció kérdésével. Ahogy Merleau-Ponty írta, a testiség az értelemteremtés fundamentuma, minden értelemteremtés a testiségben gyökerezik. A kommunikáció kortárs értelmezéseibôl tudjuk, hogy a kommunikáció nem az értelem közvetítésének közege. Lényegét nem az értelem átvitelének mûveletei jelzik, amelyek az elôzetesen létezô értelem integritását hivatottak megôrízni, a kommunikáció folyamatát az értelem létrehozásának történése alapozza meg. E történés, az értelem létrejötte, melyhez a megértés kötôdik, a szemantikus és a nem-szemantikus mozzanatok(40) mozgásterében azonosíthatók. Mi sem lenne azonban idegenebb a kommunikáció nem-reduktív értelmezésétôl, minthogy az értelem fogalmát a bizonyosság jellegzetességeivel körülaggatni. Mi sem lenne tévesebb ezen értelmezés szemszögébôl mint az értelem monisztikus, „autentikus", a többértelmûséget kiiktató egységének hangoztatása. A kommunikáció tartománya, az alany és alany közötti viszony elválaszthatatlan a sokértelmûség megnyilvánulásától. Mármost, a testiséghez hasonlóan, az értelem kérdésköre is kivonja magát az in-formatizáció gyakorolta ökonómia alól. Baudrillard lehangoló, gyakran túlfeszített, polemikus éllel megfogalmazott töredékei egyikében arról értekezik, (41) hogy egy olyan univerzum részesei vagyunk, amelyben egyre több az információ, ám egyre kevesebb az értelem. Az információ ugyan teremt értelmet, ám nem képes kompenzálni a jelentések eltûnését. Hiába szorgalmazzuk a tartalmak szétszóródását és az üzenetek kommunikálhatóságát az értelem pusztulása gyorsabban megy végbe. Ebben az univerzumban megvalósul Shennon régi álma, miszerint az információ körforgása nem foglal magába semmilyen értelemmel közvetített célt, vagy értékhangsúlyos elemet: az instrumentalitás megtestesítôjeként a tiszta cirkularitásra egyszerûsödik. Az információ közvetlenül rombolja és közömbösíti az értelmet és a jelentést. Csupán mímeli a kommunikáció történését. Így Baudrillard. Hangsúlyoznunk kell: az informatikai gyarmatosítás akkor lép fel, ha az informatizáció jelenik meg a kommunikáció helyén, értelemteremtés gyanánt. A kommunikáció tartalmai nem meríthetôk ki az informatikai ökonómia, vagy az informatikai okozatiságban érvényes Igen/Nem állásfoglalások egyértelmûségeinek révén. A kommunikáció történése ellenáll az áttetszôség, az egyértelmûség önkényuralmának. Derrida éppen a mediális áttetszôség diktatúrájával szemben tartja szükségesnek kiemelni, a jelek sokértelmûségét ôrzô írás fogalmát. (42)

*

Az informatizáció hozadékai között, láttuk, hatalmas diszkrepancia tátong. Az életvilág informatív-technológiai meghatározottságában mintaszerû módon bennefoglaltatnak a „posztmodern" helyzet ellentmondásai. Ezen ellentmondások, melyek tartós feszültséget kölcsönöznek az új technológiai kultúra páratlan hatásának, a „posztmodern" mikro és makro-konfliktusok csomópontjai. Az információ eszköze és tárgya a hatalmi harcnak azokon a területeken ahol a stratégiai racionalitás és nem a kommunikatív történés kritériumai a mérvadóak. Civilizációnkban, mely a dolgok cserélhetôségén alapul, az információ megannyi esetben egyet jelent egy olyan mozzanat birtoklásával, amelyre a titok fátyla borult. Az informatizáció elemzése szíven találja a hatalom és a tudás viszonylatának problémáját. Fel kell vetnünk az információ és a kommunikáció egymásravonatkozásának kérdését és értelmeznünk kell, hogy az életvilágunk kommunikatív megnyilvánulásai és nem kommunikatív mércéi, miközben ezen utóbbiak civilizációnk funkcionális szükségszerûségeibôl fakadnak, hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Jegyzetek

1 H.Blumenberg: Lesberkeit der Welt, Suhrkamp, Frankfurt/M, 1981, 140.

2 Lásd:J.Böhme idevonatkozó szavait a természet nyelvérôl, idézi: W.Benjamin:A német szomorújáték eredete, in: Angelos Novus, Magyar Helikon, 1980, 410.

3 J.Derrida: Grammatológia, Életünk-Magyar M ûhely, Szombathely-Párizs-Bécs-Budapest, 1991, 25-41. Derrida ezírányú gondolatait bírálja E.A.Havelock (E.A.Havelock: The Muse Learns to Write, Yale UP, New Haven and London,1986) és az „oralist school" alapján W.Ch.Zimmerli: Das antiplatonische Experiment. Bemerkungen zur Technologischen Postmoderne, in: W.Ch.Zimmerli (Hrsg.), Technologisches Zeitalter oder Postmoderne, Wilhelm Fink Verlag, München, 1988, 13-15.

4 Hogy a gondolat már régen felsejlett, bizonyítja W.Benjamin megállapítása:„...minden jel arra mutat, hogy a könyv, ...a hagyományos alakjában legalábbis, a vég felé tart", W.Benjamnin: Egyírányú utca, in: ibidem, 498.

5 ibidem:37.

6 J.Derrida: ibidem.28.

7 J.Derrida: La dissémination, Le Seuil, Paris, 1972, 15.

8 V.ö. az elôszóval kapcsolatos eszmefuttatásokat, amelyben arról olvashatunk, hogy Derrida egész könyve elôszó, egy meg nem írt könyvhöz J.Derrida: La carte postale, de Socrate á Freud et au-delá, Aubier-Flammarion, Paris, 1980, 7-8. Derrida szerint az utószó nem egy fenomén a többiek között, hanem a par excellance intézmény amely elôírja a könyv kompozicióját, azt, hogy miért és hogyan kell a könyvet kontruálni.

9 A könyv eszméje és a zsidó „jelenlét" közötti viszonyról, a könyvben a könyvrôl való írás lehetôségérôl, lásd: J.Derrida: E.Jabés et la question de livre, in:J.Derrida: L'Ecriture et la Différence, éd.Seuil, Paris, 1967, 409-428.

10 La dissémination, ibidem, 13.

11 A jelenlétmetafizikában a „közlésem akkor birtokolja az írás szerepét, azaz az olvashatóságot, ha olvasható marad minden meghatározott címzett elt ûnése után". J.Derrida: Signature événement contexte, in: J. Derrida: Marges de la philosophie, éd.Minuit, Paris, 1972, 374.

12 J.Derrida: Grammatológia, ibidem.29

13 A Grammatológia ezen gondolatát egy másik megállapítás magyarázza:„Nem az írás végének korszakát tapasztaljuk, ahogy ezt MacLuhan ideológikus eszmefuttatásaiban állítja, miszerint újra létrejönne az áttetszôség", J.Derrida: Signature événement contexte, in: Marges de la Philosophie, Ed.Seuil, Paris, 1972, 391.

14 Ch.Taylor: Lichtung or Lebensform: Parallels Between Wittgenstein und Heidegger, Theoria, 1989/1, 9-21. A továbbiakban is támaszkodni fogok e tanulmányra.

15 ibidem.11. Az elmondottakhoz kapcsolódik: M.Heidegger: Lét és idô, Gondolat, Budapest, 1989, 214-223. Heidegger szerint az effajta eljárás izolált predikátumokat érvényesít, a világ pedig a predikátumokra támaszkodó kalkulus kifejezôdésévé válik.

16 Taylor abban látja Heidegger és Wittgenstein idôszerûségét, hogy a testileg közvetített el-kötelezett egzisztenciát affirmálják az újkori szubjektivitás képletével szemben, ibidem, 13. K.O.Apel szerint a megismerés testileg közvetített apriorijának elutasítása csupán végsô következménye a szupsztanciák karteziánusi dualizmusának, K.O.Apel: ibidem, a testnek a filozófiába való bevonásával kapcsolatban azonban fôképpen M.Merleau-Pontyt kell említeni, Phenoménologie de la Perception, Paris, 1945.

17 Derrida metafizika-bírálata jól írja le ezt a mozzanatot. A metafizikában a struktúra strukturalitása a világra mint a totalitás középpontjára utal amely egyúttal nem a totalitás rész, mert a totalitás középpontja „kívül esik" a totalitáson. Ezt nevezte Derrida ellentmondásos koherenciának, J.Derrida: Writing and Difference, The University of Chicago, Chicago, 1978, 279.

18 I.Urbancic: Znanost i tehnika na prijelomu iz modernu u suvremenost, in: Znanost, tehnika, društvo, Biblioteka Politicka Misao, Zagreb, 1980, 34.

19 E.Couchot:„Hybridiations", in: Les Immatériux, Ed.Autrement, Paris, 1985, 127. G.Raulet: Nova utopija/Sociološko i filosofsko zna_enje novih tehnologija komunikacije, in: Postmoderna /Nova epoha ili zabluda/, Naprijed, Zagreb, 1988, 41.

20 „Az információ végeredményben mindaz ami a numerikus feldolgozhatóság tárgyává válhat", P.A.Mercier, F.Placard, V.Scardigli: La societé digitale, E.du Seuil, 1984, 23. G.Raulet:Ibidem, 48. V.ö.: „Az információ ...az üzenet forrásának statisztikai tulajdonsága", U.Eco: Kultura, inormacija, komunikacija, Nolit, Beograd, 1973, 31.

21 Deleuze és Guattari szerint az „elektromos fluxust a nem-specifikált fluxus megvalósításának tekinthetjük...az elektromos nyelv nem a hang avagy az írás közvetítésével valósul meg, az informatikának nincs ezekre szüksége...a számítógép a pillanatnyi és a generalizált dekódolás gépe". G.Delez, F.Gatari: Anti-Edip, Sremski Karlovci, 1990, 197.

22 „Eltûnt az a lehorgonyzottság amellyel a nyelv a referenciában rendelkezett", J.F.Lyotard: Le Postmoderne expliqué aux anfants, Edit, Galiléé, Paris, 1986, 14. Ugyanezen írányulások tapasztalhatók a neopragmatizmus antireprezentacionalizmusában, D.Davidson: A Nice Derangement of Epitaphs, in: Truth and Interpretation..., Ed.Ernst LePore, Blackwell, Oxford, 1986, 445-446.

23 Errôl, Almási M.: Anti-esztétika, Budapest, 1992, 174.

24 R.Rorty úgy véli, hogy a filozófusok dolga abban rejlett, hogy csiszolják, tisztítsák a tükröt, R.Rorty: Philosophy and the Mirror of Nature, Basil Blackwell, Publisher, 1980, 12.

25 A „produktív tükörrôl", lásd: J.Derrida, La dissémination 5.,L'écran, L'écrin, Critique, 1969/261.

26 J. Bodrijar: Fatalne strategije, Novi Sad, 1991, 76.

27 Lyotard összekapcsolja a tudatot a memóriával, a retenció husserli értelmében. A teljes informatizáció a leibnitz-i istent, mint tökéletes archiválót idézi fel. J.F.Lyotard: Le temps aujourd'hui, Critique, 1988/493-494,564.

28 Baudrillard példája szerint a holokaust feledése a holokaust része. A mesterséges memória a zsidók elpusztításának in-szcénálása, ám túlságosan késôn, hogy valakit nyugtalanítson. A médium egyébként is hideg és feledést sugároz ki.

29 G.Raulet:ibidem,41-44.

30 J.Derrida: Writing...ibidem.

31 A delokalizációról: V.Descombes: Dé-localisation - Adresse aux utopistes, in: V.P.Furter/G.Raulet (dir.), Stratégies de l'utopie, Galiléé, Paris, 1979, 134.

32 L.Giard/M.de Certeau: L'ordinaire de la communication, Dalloz, Paris, 1983, 4. G.Raulet, ibidem, 50.

33 Ezt a fogalmat Deleuze és Guattari használták idézett mûvükben.

34 E.Husserl: Cartesianische Meditationen, M.Nijhoff, Den Haag, 1963, 82; H.G.Gadamer: A nyelvek sokfélesége és a világ megértése, Athenæum, 1991/1,9.

35 H.Blumenberg: Matthauspässion, Suhrkamp Verlag, Frankfurt/M, 1988.

36 Baudrillard szerint az új világfalu lakója a shizofrénikushoz hasonló, akit a mindenhez való túlzott közelség, az ôt érintô dolgok összevegyítése jellemez.

37 A háttér fogalmáról, lásd, Blumenberg: ibidem.

38 P.Koslowski, ibidem

39 P.Koslowski: Die postmoderne kultur, München, 1987,43.

40 Derrida helyesen mondja, hogy a kommunikáció olyan szemantikai teret nyit meg, amelyet nem lehet a szemantikára leegyszerûsíteni, J.Derrida: Signature...ibidem, 367.

41 J.Baudrillard:

42 Derrida: ibidem,